Elhagytam az eltűnt, felszívódott várost. Változatosabb lett az életem, tájak, új városok, új emberek éltek körülöttem, és én egy napnál többet sehol sem töltöttem. Minden naplemente, minden alkony, minden harmatos, fényes reggel máshol ért. Ruhám elnyűttem, sarum elkopott, és élveztem szabadságomat. Hiányoztak a rég ismertek, de menekültem árnyaik elől, mert túl régóta éltem közöttük, és mindent tudtam már róluk. Mindent tudtam magunkról. Elhagytam régi szerelmeim, a lágyan domborodó, fövenyes hegyeket, a szép mosolyú, ragaszkodó lányokat, az öregek bölcsességét, az esti tűz melletti beszélgetéseket. Ez most az én időm volt, az én mindenségem, magam tapasztalta és építette világ. Nem voltam különleges, és soha nem voltam semmire kiválasztva, de mégis én voltam az, aki képes megküzdeni ezzel a végső, a legnagyobb démonnal. Azzal a démonnal, amivel az útja végén mindenki harcolni fog.

Nem tudtam elmondani, sem leírni, bármennyire is hittem korábban, hogy megérthetem és átadhatom a titkot. Ugyanis nincs titok. Vándorolhatok bármennyit, gyűjthetek tapasztalatokat, megismerhetem a világ összes, aranysárga fényben ragyogó városát, csodálhatom hőseit, üdvözölhetem a leghatalmasabbat, vagy elvonulhatok a végső megismerésre társaimmal az áttetszővé váló, mindent betöltő szobába, lenézhetek magára istenre az univerzum pereméről, de a végső harcot sem megúszni, sem csodává nemesíteni nem tudom. Ott ugyanis ropog a csont, a harcosok üvöltenek a kíntól, és nem a csata elvesztése fenyeget, hanem az örök, tökéletes és megfellebbezhetetlen ítélet, a soha fel nem oldódó sötétség, a végleges halál. És a harcosok bármit megtesznek, hogy ezt elkerüljék, véres körmeiket az út köveibe mélyesztik, csak nehogy elérjék a csatamezőt, jajgatva hívják az anyjukat és az isteneiket, mert az örök feledés kútját mind el akarja kerülni. Nincs szép halál, nincs csúf halál, mert ezek a fogalmak csak az életben, a még élő szemszögéből, még az élet oldalán jelentenek bármit is, odaát nincs értelem, nincs minőség, mert nincs semmi. A harcos, ha eleget vándorolt, tudja ezt, és az aranyvárosok, a rég látott isteni barátok, és a megvilágosodott értelem sem vigasztalják, csak a végső, elkerülhetetlen harc lebeg a szeme előtt. Ettől még az isten is retteg, még ő is csak ideát tud oltalmat nyújtani, csak itt hatalom, csak itt vigasz. Hát én belevágtam, nem vándorlok tovább.

Befejeztem a falakat, elhelyeztem az utolsó téglát. Az utolsó kő is a helyén, megerősítve minden, körülvéve a belső tér. A falak szinte az égig érnek, rés sehol, most már biztosan elnyugodhatok. Ebbe az erődítménybe nem hatol be semmi és senki. A kőbástyák őrzik az udvart, ahol a belső vár vastag falai oltalmazzák a legféltettebb kincsemet. Ide már nem juthat el élő, ide nem juthat be még a szél sem, sőt, a magas erőd a fényt sem engedi át, így nyugtató árnyék vetül az udvarra, ahol a tágas tér közepén a vár áll. A váron belül folyosók és rejtekajtók a végsőkig fokozzák a biztonságot. Az udvaron gyér gyep, a falig elér, melynek tövéből feltekintve mintha valóban az égig nyúlna az építményem. Kapu nincs, és a váron is csak lőrésszerű ablakok, melyekből fegyverek merednek körbe. Nincs esélye semmilyen támadónak. Egy élet műve ez. A Nap fénye azért elér a falak közepéig, és felnézve az eget is látom. A madarak elkerülik az erődöt, mert túl magas nekik is. Bármi leomolhat a Földön, de ez a fal olyan vastag, hogy még utánam, még az utolsó élő után is évezredekig fog állni.

Tudom, mit gondolsz: egyedül vagyok, és lassan majd megbánom, esetleg megrémülök a magánytól, és belátom, hogy a tökéletes védelem egyben végleges bezártság is. Nincs kapu, ezért nem jön be senki, de én sem megyek ki többé. Arra számítasz, hogy ez az ember örök magányának szimbóluma, és a mesém vége a félelem és az elszigeteltség miatti téboly lesz. De tévedsz. Tudom, miért készítettem ezt a helyet. Látom, mi vesz körül, tudom, mit tettem, és nem látom okát, hogy megbánjam. A falak nem a szent emberi közösség fel nem ismerésének szimbólumai. Valóban falak, és a vár valóban védelem. Tényleg kizár mindent és mindenkit, és ez nem baj, mert ha különbözünk, akkor köztetek is egyedül lennék, ha viszont egy vagyok veletek, akkor a falak között is velem vagytok. De a fő ok az, hogy van egy tervem.

Elég a bajom magammal. A falak tövében üldögélek, a folyosókon sétálok, az eget bámulom, és én már nyugton lennék, de hiába a falak, hiába a tömör kőbástya, a világ beömlik. A tudatom nem enged. Ráadásul mostanában mintha változnának. Mintha egy-egy kő nem a helyén lenne, mintha lazulnának, mintha az egész hatalmas, meredek fal átjárhatóvá akarna válni.

Nem fogom engedni. Az elkülönülés nem menekülés, hanem valóban az utolsó lehetőség a mindent eldöntő, végső tusa előtt. Nem magamat féltem, értünk aggódom. A belső udvaron, a várban, annak is legbelső szobájában valami készül. Mikor leülök, vagy aludnék, vagy eszem, érzem a mozgást, a vibrálást, inog a tető, rezegnek a székek, vibrál a padló. Tudom, ettől a falak sem óvnak meg senkit, sem engem itt bent, sem titeket odakint. Túl vagyunk ezen már mind.

A legnagyobb hatalom készül betörni. Hívják ezt halálnak, megsemmisülésnek, álomnak, elmúlásnak, de ezek mind csak nevei egy változásnak, ami nem kedélyes, nem kenyerezhető le szép nevekkel. Ez nem elaltat, nem felkészít, és nem is az átmenet része, ez csak kitöröl a könyvekből örökre. És én azért zárkóztam be ide, mert dolgom van vele. Nevethettek, de le fogom győzni. Persze, beszéltem a harc értelmetlenségéről, meg az egész felfogás viszonylagosságáról, de most csak mi vagyunk, barátaim, csak mi, hát most elmondom: ez bizony megsemmisít. Úgy töröl el, mintha sosem lettél volna, és ezt a szeretet és az értelem sem akadályozza meg. Szóval, dolgom van vele. A falak között várom, ott fogom elkapni, elkapom a nyakánál, barátaim, és átölelem úgy, hogy ne szabadulhasson innen. Ezért jöttem be ide. Persze átjön a falakon, képes rá, de én megfogom, és nem megy ki többé, és ti megszabadultok tőle. Ha látjátok a tusa által felkevert port a falak felett szállani, ha halljátok az üvöltést és a hörgést, hát fedjétek be a falak tetejét, hordjatok körénk hegyeket, mert én lefogom, megszabadítom tőle a világot.

Igen, félek tőle, kedveseim, a bezártságtól és az örök sötéttől is, de majd csak kimúlik ez a dög, ez a szörny, és akkor majd engedjetek ki. Hordjátok el a hegyeket, bontsátok ki a falakat, és engedjetek ki innen. Csak ti vagytok, barátaim, csak ti, akik ezt megérthetik, csak rátok számíthatok. Ne veszítsük el egymást.