Az üresség két módon képződhet, állhat elő. Létezik az eredeti vagy eredendő üresség, ami az „univerzum”, a világ természete. Rejtve működik és működtet. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a világ teremtett vagy csak pusztán létező, teremtetlen, időtlen vagy egyszeri, véges vagy végtelen, a lényeg, hogy üresség-természetű, tehát birtokol egy olyan erényt, ami nem minőség, nem cél számunkra, hanem csak egy működési mód, egy mindenben jelenlévő, öntudatlan fenntartó és teremtő hatás. A világ (vagy univerzum, mindegy) nincs tudatában erényének és működésének, pusztán cselekszik természete, üres lényege szerint.

A másik üresség a szerzett. Ez az egyéni tudaté, aki felismerte, majd megszüntette függéseit és ragaszkodásait, így üressé vált. Az ilyen lény tudatában maradt állapotának, ezért üressége másodlagos, másodrangú, cselekvése célzott, eredménye tökéletlen. A lény, aki törekszik a konvencionális szabályok meghaladására, hogy a nirvánába jusson, nem érheti el maradéktalanul a célját. Megvilágosodhat, de megvilágosodása nem lehet tökéletes és felülmúlhatatlan, mert az útja célok és szabályok mentén haladt. Az „én” kiküszöbölésére tett erőfeszítései során az „én” megmutatkozik, a cél elérése során az „én” diadalmaskodik, ezért bár megvilágosodik, de az tökéletlen lesz.

Az eredendő üresség nem igyekszik megváltoztatni, meghaladni a szabályokat, a világ törvényeit, a létező valóságot. A lét konvencionális szabályainak, az univerzum törvényeinek körében az ürességet csak úgy lehet megvalósítani, ha ezeket a törvényeket és szabályokat elfogadjuk és élünk, ahogyan az égitestek, a madarak, a fák, működünk, ahogyan a szél, a víz és a természet. Minden harc az „én” harca. Ha életünk a természetessel együtt mozog, azt cselekedjük, amit és amikor kell, és nem-cselekszünk, amikor arra van szükség, akkor az ég befogad, és ürességünk megnyílik a szabályok tartotta világban. Ha a konvenciókat elfogadjuk, a kötöttségeket felismerjük, de nem bántjuk, akkor azok nem béklyóznak, akkor az üresség feltárulhat.

A tapasztalattal szemben nem lehet elvárásunk, azt valós tartalma alapján kell megítélnünk. Ha az öt halmaz érzékelését megzavarjuk azzal, hogy számon tartjuk a tapasztalatok típusait, és elvárásaink vannak az érzékelt valósággal szemben, mert ismerni véljük a látható színek, a hallható hangok számát, akkor rabok maradunk. Ugyanígy rabok maradunk akkor is, ha végtelen lehetőséget fogadunk el, mert bármilyen elvárásunk van, az köt. A mindenség szabályai, a lények alkotta konvenciók, a tudatok teremtette káprázat semmiben sem korlátoz, ha békén hagyjuk, és nincsenek elvárásaink. Ez a tökéletes tapasztalás, ez az üresség megélésének lehetősége, ugyanis a szabadság is köt; nem csak a rá irányuló vágy, hanem a szabadság, a választás szabad lehetősége is béklyó.

Az üresség nem cél és nem eredmény, hanem tapasztalat és élmény. Tudásunk és érzelmeink szerepek, melyeket letéve felmerül a kérdés, hogy mi marad belőlünk nélkülük. Megijedünk a világ és az „én” ürességétől, megrémülünk az ismert tévedés-alapú létezés elhagyásától, mert az utána következő szférát semminek, halálnak ismerjük. Úgy kondicionáltak konvencióink, hogy az „énen” túli birodalom a feledésé és a megsemmisülésé. Amíg így gondolkodunk, addig sem az isteni, sem az isten nélküli világot nem érthetjük, mert nem látunk túl azon a döntésen, amit még nem hoztunk meg.

Az üresség a tökéletes illeszkedés, így a dukkhának, a kizökkentségnek az ellentéte. Az ember a konvenciókat meghaladni, elhagyni, összetörni vagy megváltoztatni szeretné, de ez maga a dualitás, maga az „én”, ez a működés még a szamszárához köreihez tartozik. A megszabadulás (móksa) útja nem a szabályok felrúgása, nem a velük való leszámolás, mert az óhatatlanul új, saját szabályok létrehozását jelenti, valamint harcot, erőszakot, ami a dukkha egyik arca. Természetesen nem jelenti a szabályokhoz való kötődést, a tapadást sem. Valamiféle azonosulást jelent, látást és felismerést, az ürességbe való belehelyezkedést.

A dolgok konvencionális valóságai és azok leírása közé nem szabad egyenlőségjelet tenni, és nem csak azért, mert a név tökéletlen, a változás elkerülhetetlen, a szó és az értelem korlátos, hanem azért is, mert a forma megragadhatatlan. Nem csak azért megragadhatatlan, mert állandó változásban van, hanem mert sem állandósága, sem változása nem a lényege, ugyanis egyáltalán nincs lényege. A valóság nem azért leírhatatlan, mert a név nem fedi tökéletesen a lényegét, hanem mert nincs is mit lefedni; a konvenciók felszámolása után sem marad semmi a kezünkben, és a valóság helyett csak levegőt markolunk. Fel kell adni a valóság tökéletes megismerésének még a képzetét is. Az üresség, a teremtő erő, a mindent átszövő, éltető mozgatás nem uralkodik az univerzumon a hagyományos értelemben, hiszen nem konvencionális tények alapján ismeri és cselekszik, nincs benne szándék és erő, hanem spontán módon részt vesz benne, termő spontaneitással jelen van benne. A létezést átható erő önismerete nem információkból áll, nem ismeri önmagát, de mindent tud önmagáról.

A pohár lényege az üressége, mert italt tölthetünk bele, a ház lényege az üressége, mert lakhatunk benne, a tér lényege az üressége, mert elhelyezkedhetünk benne. Az üresség értékét az általa lehetővé tett működés adja. A függés-mentesség, mint üresség így tehát annyiban szabadság, hogy lehetőséget ad az üresség megvalósítójának a működésre, ami nem keverendő össze a megvalósító énjének „szabad” cselekvésével, hiszen az „én” jelenlétében nem beszélhetünk szabadságról.

Az ürességet csak tagadással lehet kifejezni, ki lehet mondani, hogy mi nem az, amely módszer végül megszabadít a létezés valódi működésével szembeni elvárásoktól, az igazság keresésétől, a haladásba vetett tévhittől, a létezés örök valóságának konvenciókká silányításától, a jelenségek nevekké és formákká való merevítésétől. Az „én” és a „világ” így kihull az azonosítások hálójából, és a sok tagadással egyre inkább lefoszlik róla minden jelző és fogalom. Kiderül, hogy semmivel sem azonos, amiben eddig meglátta önmagát, és így az üresség, a felfogás-nélküliség állapotába juthat, és eredendő tudatossága állapotába kerülhet. Természetesen mindennek akadálya, ha a lény ebbe az állapotba akart eljutni, és elfelejtette a természetes spontaneitást.

Tehát a szerzett üresség akadály, a tökéletesség csak az eredeti üresség állapotában érhető el. Májá fátylának fellebbenése során vigyáznunk kell, mert ha szembe állítjuk Májá világát a nirvánával, már létrehoztuk a figyelmet és értelmet eltompító kettősséget. Májá ugyanis maga az elhatárolás: elválasztja a teret a benne foglaltaktól, a külsőt a belsőtől, a jót a rossztól, ami a fogalmak és az ítéletek elburjánzásához vezet.

Mindent át- és átszelnek az elhatárolások, elválasztások, elkülönítések, mintha a levegőben leheletvékony falak milliói vennének körül tetteket, gondolatokat, jelenségeket időben és térben. Pillanatonként és nanométerenként át- és átvágnak, körbeölelnek, begöngyölnek, áthasítanak mindent, és a dolgok apró, majd még apróbb részekre darabolódnak. Erre telepszik rá az osztályozó elme, így és csak ebben ismeri fel magát a földi létre születő emberi tudat, ez zökkenti ki a világot. A világ így lesz a tudat illúziója, a szétdaraboltság egyszerű következménye, a magunknak teremtett látszatvalóság, a szamszára, puszta konvenció-gyűjtemény minden valós alap nélkül. A legmakacsabb illúzió, amit a létezők közössége együtt tart fent.

A káprázatba születő lény nem látja, hogy minden határ, ami szétválaszt két jelenséget, egyben egy felület, ami össze is kapcsolja őket. Értelmetlen a kérdés, hogy a dolgok akkor most „sokak” vagy ez csak látszat, és „egyek”, mert nincsenek dolgok a szó konvencionális értelmében, ezért nincs „sok” és nincs „egy”, és a viták istenről, létezésről, szamszáráról, nirvánáról csak szavak meddő játékai. Nem beszélhetünk arról, hogy a valóság „egy”, csak arról, hogy „nem-kettős”. Májá nem osztja a világot igazra és hamisra, csak szétdarabolja a ki-nem-fejezhetőt, és a tudattal bíró lények pedig elnevezik a darabokat. Ez a fátyol, ami ránk borul. A határok folyamatosan mozognak, a lét darabkái nem állandóak, hamisak, éntelenek, változékonyságuk, helyezkedésük mulandóságot, és ezért dukkhát teremt.

A konvenció csak megállapodás, de ezt elfelejtjük, és valóságnak kezdjük tekinteni már születésünktől, majd ezt az álvalóságot fejlesztjük, ezért harcolunk, ezért rajongunk, ez elől menekülünk. A nirvánát nem lehet elérni akkor sem, ha a káprázatba ragadunk, de akkor sem, ha a káprázat elől menekülünk, mert mindkét cselekvéssel állandónak ismerjük el. Istenhez nem lehet elérni, ha az evilágba ragadunk, de akkor sem, ha menekülünk előle, mert természete nem-kettős, ezért az út nem az egyik végéből a másikba vezet.

Az állandó változás nem ijesztő, ha együtt haladunk áramával, de ezt csak teher nélkül tehetjük meg. A megragadásra törő vagy az elől menekülő tudat nem szabadul, mert nincs, aki megragadjon, és nincs mit megragadni. Ahogyan a Gyémánt szútra írja:

„Pontosan úgy van, Szúbhuti, a legkisebb dolgot sem nyertem a felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásból, éppen ezért mondjuk felülmúlhatatlan, tökéletes megvilágosodásnak.”