Kicsiny és hazug. Egészen apró, formálódó, de kedves, szőrös, nagy szemeivel bánatosan, megnyerően tekint fel rád, a lábad mellől. Alaktalan, körbeölel, édesget, hát felemeled, és az ablakhoz viszed. Mutatod neki a világot, hálásan néz rád, de fogai élesek, karma készül elhagyni mancsait. Mutatod neki a fényes nappalt, a titkos éjt, az ég nagy távlatait, a föld rejtett csodáit. Néz, a szemei nagyok, és magadhoz öleled. Nő, szerető, gyermek, kedves, élő és lelke van, vagy élettelen, és magadból tépted elő a létre, meghatározhatatlan. Valahol, valamikor te voltál, és ha őszinte vagy magadhoz, akkor most is te vagy az élő szerető, te vagy, aki viszontszereti önmagát.

Apró kezek simulnak az ablakra, kibújik karjaidból, kisiklik a kintibe, ahová mindvégig szántad. Neked már nem sok van hátra. Meg kellett teremtened, mert úgy néz ki, úgy alakult, hát ide jutottál, úgy tűnik, ezt nem lehet máshogyan magyarázni, úgy látszik, hogy nem volt meg a bátorság, létre kellett hoznod, igen, a létre, a létezésre, a fényre, hogy valami maradjon belőled, mert hát csak az derült ki, hogy féltél elveszni.

Közeleg benned, érkezik belőled a visszaolvadás, mikor abba az egy, végtelenné sűrített pontba visszatérsz, ahonnan a világ is származik. Egy pontból indult, abból, amiből te, és abba a pontba tér vissza veled saját világod. Oda nem követnek ők sem, és te sem követed önmagad. Nincs sok hátra, megöregedtél, elporlott az időd, amit nem éltél meg. Mert az időt nem lehetséges megélni, az csak folyik, pazarlódik, pereg, apró, finom lebegő semmivé változik, és összeolvad a többivel, a többiekével. Vissza a pontba, ahogyan kiáramlott, úgy visszazuhanva. Nem halál, mert ahhoz életnek kellene megelőznie, nem történés, mert csak megtörtént, akarat és erő nélkül, a folyamat következményeként. Úgy pörög, alakul, áramlik, ahogyan az okokból szőtt sorsa vezeti, és az történik, ami amúgy is elkerülhetetlen volt.

Leáll majd, aminek meg kell állnia, és elindul, aminek az a feladata. A változtatás lehetősége hazugság volt, az ígéretet mi találtuk ki magunknak, és ez a kicsi, hazug, apró, formálódó, a nagy szemeivel, ez bájosan tekint utánad. Ott egyedül leszel, kapaszkodók nélkül, de ne sirasd magad, mert sosem volt ez másképp. Majd megoldódik ez is a dolgok törvényei szerint, majd megtörténik veled, majd alakul, hiszen folyamatosan keletkezik és elmúlik mindig minden, hogy gondolhattad, hogy ez alól kivétel leszel? Kicsi és hazug, mint mi, és talán az mentene meg minket, ha egyszer, végre, őszintén, csak úgy, szembefordulva, megvizsgálva és megszemlélve, jól, alaposan megfigyelve látnánk végre az egészet a maga igazában, úgy, ahogyan jött, ahogyan megy, és ahogyan itt van és itt volt velünk mindvégig, ahogyan voltunk itt mindvégig.