A buddhista tanítások közül az egyik legfontosabb a középút tana. Ez használható a hétköznapokban azok számára is, akik nem szeretnék a buddhista elvek szerint berendezni életüket, de azért érdeklődnek, és találnak használhatót a tanítások között. A középúton haladás a köznyelvben azt jelenti, hogy az egyén tartózkodik a szélsőségektől. Nem köteleződik el szélsőséges eszmék felé, szabályozza indulatait, altruista módon igyekszik működni, legalább abban az értelemben, hogy próbálja minden helyzetben megérteni a többi ember álláspontját, és ha nem is ad nekik igazat, elfogadja őket. Ez jó dolog, jó törekvés, és bár egyre többen e szerint működnének.

A Középút buddhista értelemben természetesen végtelenül többet jelent ennél. A leggyakoribb kérdés ezzel kapcsolatban: „Maradjak tehát egyenlő távolságban a szélektől?” Hétköznapi értelemben, egy nem buddhista követő számára erre a válasz „igen”, de az elkötelezettek számára nem ilyen egyszerű. Ugyanis egyenletes távolságban maradni a minket naponta érő számtalan eszme, helyzet, érzés és gondolat széleitől egyszerűen lehetetlen. Nincs arra sem idő, sem elegendő energia, hogy ennyire éberen éljük mindennapjainkat, és állandóan meghatározzuk az adott pillanatban minket elérő inger széleit, majd el is helyezkedjünk a két szél között, középen. Ráadásul más probléma is van ezzel, és aki követi ezt a felületet, már ki is találta, mire gondolok: nem lehetséges meghatározni a széleket még akkor sem, hogyha az idő nem korlátoz minket. A gondolatok, érzések, dolgok és jelenségek szélei ugyanis minden ember számára máshol találhatóak. Nem az a probléma, hogy a szélek helyzete meghatározhatatlan, hanem hogy valójában nincs helyzetük, nincs helyük, nincs meghatározottságuk, sőt, maguk a szélek is látszat-jelenségek, látszat-keretek. Illúziót határolnak, ködöt kerítenek körbe levegővel. Aki arra pazarolja életét, hogy a dolgok széleit keresi, azokat definiálja, azokról vitatkozik, érvel, aztán azokhoz képest helyezi el magát, az végül belesétál a legnagyobb csapdába, és a dolgok, jelenségek, érzések és érzelmek helyett az azok mögött álló mozgatóval, az „én”-nel foglalkozik majd egész életében.

Az igazodás így végül sosem a dolgokhoz képest történik, hanem az ego aktuális állapotához képest, aki a világ helyett csak önmagával törődik. A cél, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogyan azok vannak, de ha a széleket és a közepet keressük, ha figyelmünk nem a valóság, hanem a látszatvilág mind pontosabb értelmezése és meghatározása felé fordul, akkor az „én” zenéjére táncolunk, és nézetei, az ő világának szabályai alkotta hálóba ragadunk.

A tudatunk a túszunk, akit a fejünkbe, elménkbe, eszünkbe, személyiségünkbe zártunk, és most megkötözve kénytelen elviselni minket és erőszakosságunkat. A tudat felszabadítása alatt manapság azt értik, azt hirdetik csaló trénerek, pszichológusok és „személyiség-fejlesztők”, hogy énünk előtt kinyitjuk az ajtót, és megvalósítjuk azt, a béke és közép alatt pedig azt értik, hogy hétköznapi érdekeink megvalósítása céljából igazodjunk és alakoskodjunk, nem feledve a valódi célt, önmagunkat, és így biztosítsuk a nyugalmunkat és jólétünket. Ezzel szemben azt javaslom, hogy ne ezt a közepet, ne a homeosztázist akarjuk elérni spirituális utunkon, hanem az Ösvényt. Mire gondol a buddhizmus, mikor a Középről beszél?

A Közép tehát nem középen levés, hanem a középben levés. Az a közép, ahonnan látszanak a szélek, az csak egy a szélek mozgása miatt állandóan változó állapot, egy folyamatos helyezkedés, igazodás és megfelelés, ami lehetetlen és nyomorúságos. A Középben, az Ösvényen lévő lény viszont nem látja a széleket, és ha nincsenek szélek, nincs közép sem. A szélek és a közép meghatározhatatlansága nem lázadás, és a szélek erőszakos felszámolása, nem ostobaság, azaz a szélek fel nem ismerése, nem kivonulás, tehát a szélek közül való dacos kilépés, hanem az egyetlen lehetséges valódi hely elfoglalása, az igazi Középnek a bevétele.  Hogyan lehet ide kerülni? Erővel nem, ésszel nem, filozófiával, istenkövetéssel, bölcsességek olvasásával nem, hanem csak belátással. Annak a belátásával, hogy minden határ és minden középen levés illúzió, mulandó és éntelen, ezért dukkha van bennük, nem-igazság van bennük, nem-valóság a természetük. A középben a határokat és széleket nem legyőztük, nem eltüntettük, hanem látjuk valóságukat, látjuk ürességüket, és így a Középbe, mint ténylegesen létezőbe, magától értetődően belehelyezkedünk.