Két kínzó kérdés feszül bennem egy ideje, ma leírom az elsőt. Laikusként követem a tudományok fejlődését, és közben látom a hétköznapokban az áltudományok virágzását, amiről már több bejegyzésben megemlékeztem. Az áltudományok szinte minden esetben szellemi megismerési módok, vallások, ezotéria, spiritualizmus, míg a tudományok mérésen, bizonyításon, tehát tudományos módszertanon alapulnak (lásd 87. bejegyzés). Az is egyértelmű, hogy a tudomány művelői tehetségesek saját területükön, sokat tanultak, míg az áltudományok művelői a kevésbé tehetségesek közül kerülnek ki, és elképzeléseik, finoman fogalmazva, gyakran ködösek. A buddhizmus szellemtudomány, a tudat tudománya, ezért egyszer kötelező megvizsgálnunk, melyik típusba tartozik. Ez a rövid esszé alkalmatlan a válasz megtalálására, talán csapongó is, ezért csak gondolatébresztő, de személyesen szívesen megvitatnám, amennyiben van rá igény.

A matematika, és általában a tudomány egyik alapvető dilemmája szerint egy valamirevaló kutatónak fel kell tennie a kérdést: tudománya megalkotja vagy felfedezi az igazságot? Ugyanis mindkettő lehetséges, és a laikusoknak, de akár a tudomány művelőjének is örökké titok maradhat erre a kérdésre a válasz. A kutatás, mérés, eredmények megvitatása, cáfolása, tehát a bizonyítási folyamat során lehetőségünkben áll felfedezni a világ működésének alapigazságait, de lehetőségünk van megkonstruálni is őket, mivel mindkét esetben kaphatunk egy tökéletes, önmagában koherens rendszert, ami működik és összevethető más tudományokkal. A tudományt nem a témája, hanem a módszere, módszertana határozza meg, az mondja meg, mi számít tudománynak, és mi nem, ugyanis a legnagyobb butaságot is lehet tudományos alapossággal kutatni, és a legnagyobb igazságokat is lehet pongyolán elővezetni.

Jó példák a konstruálás / felfedezés dilemmájára a nagy filozófusok életművei. Hatalmas, koherens, önmagukban megálló, saját belső törvényeiknek engedelmeskedő, belülről támadhatatlan rendszereket alkottak, melyek igenis válaszokat adtak a világ alapvető kérdéseire, de a valóban bölcs gondolkodók sosem léptek fel az örök világmegfejtés és a tévedhetetlenség igényével. A rendszer létrehozása és annak belső minősége, valamint más rendszerekkel való összevethetősége volt céljuk, és nem a valóság egyetemes, tovább nem fokozható feltérképezése. Rendszereik így bár magukban hibátlanok, de konstruáltak, és csak bizonyos viszonyok között értelmezhetőek és igazak.

A matematikában is felmerült ez a dilemma. Egy tudós sosem lehet biztos abban, hogy amit felfedez, bármennyire is bizonyított és bármennyire illeszkedik a többi matematikai szabály közé, a valóságot írja le, mármint az igazi, minden viszonyrendszer és illúzió mögötti örök valóságot, vagy csak fajunk képességeinek, viszonyainak és lehetőségeinek megfelelő valóságot, tehát a számunkra hozzáférhető, ránk alakított, magunkra konstruált igazságot. Hát még mennyire felmerül ez a dilemma egy vallás, bölcsészettudomány, szellemi megismerésre alapuló tanítás esetében, amilyen a buddhizmus is.

Szögezzük le az elején, hogy a szellemi megismerést nem tartjuk alacsonyabb rangúnak, mint a tudományos megismerést, de magasabbrendűnek sem. Az egyszerűség kedvéért ebben az esszében mindkettőt, amennyiben nemes és megalapozott, tudománynak fogjuk hívni. A két, világot kutató módszer közötti hatékonysági vita eldönthetetlen, és tagadhatatlan, hogy mindkettő releváns az ember számára, hangsúlyozzuk, hogy az ember számára. Amíg fajunk létezik, e kettő módon fogunk nekilátni a valóság felfedezésének, ezért nem is a két út kutatásainak eredményeit nézzük, hanem a tudományos módszertant kérjük számon. Ha a módszertan értelmes, alapos, tisztességes, akkor tudomány, ha légből kapott, megalapozatlan, ostoba, akkor áltudomány. Ezért a hit is lehet tudomány, és a tudomány is lehet hit, másképpen: a hit is lehet tudományos, módszertanából következően tudományos, és a tudomány is lehet együgyű, gyermeteg, tévedésen alapuló.

Válasszuk külön a hitet, ami vitathatatlan személyes élmény, és a vallásosságot, ami közösségi élmény, és ennek megfelelően ingatag, könnyedén cáfolható vélemény. A tudomány tényeket magyaráz tényekkel, a vallás véleményekkel magyaráz tényeket, utóbbi ezért gyakran fordul önmaga paródiájába (most tekintsünk el attól, hogy a tények is viszonylagosak, illúzió-természetűek, csak a módszertant figyeljük). Nem összekeverendő a hit és a vallás: a vallás, mint emberi termék, valóban nem bizonyítható, gyakran szellemileg elnyomó, ahelyett, hogy felszabadítana, és bizony sokszor ostoba dogmatikus elveket vall, melyek egy gyermekmese színvonalán íródtak. A személyes hit ellenben akkor sem cáfolható, ha esetleg ordító ostobaságokat állít, mert valamiféle tapasztalat alapozza meg, legyen az bármilyen gyermeki vagy megmosolyogtató, vagy legyen hiteles, felemelő és igaznak tűnő. Ezért nem a vallásról, hanem a hitről fogunk megállapításokat tenni. A jó tudomány alapjai részben hitet feltételeznek, a jó hitnek pedig alapja a valóság megismerésének tudományos igénye; az egyetlen, ami összeköti őket, a jó módszer megtalálása. Jó módszerrel egy tisztességes megismerő tehát lehet szélsőségesen spirituális vagy elvakult ateista is, mégis eredményre juthat. Milyen a jó módszer? Ami megpróbálja úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak, amint azt a Buddha tanácsolta. Állítjuk, hogy az ateizmus is hitet követel, és a hit követője is akkor vehető komolyan, ha értelmes módszertant követ világlátása alátámasztására. A személyes hit, ha csak alaptalan állítás, akkor is értelmetlen, ha tapasztalat alapozza meg, a tudomány művelőjének pedig be kell látnia, hogy eszközeiben, mérési módszereiben, önmaga és a kutatott terület létezésében hinnie kellett, hogy megállapításokat tehessen.

Megnézve a két szélsőséget, az ateizmust és a vallásosságot látjuk, hogy végül is gyermeki gondolkodásra vall a tudományos ateizmus kijelentése, miszerint isteni nem létezik, mert nem mérhető és nem bizonyítható. A tudománynak ez a gőgös állítása azt mondja, hogy az ember mindenható, tulajdonképpen isten, mert amit ő nem ismer, az nincs, nem létezhet. (Úgy tűnik valamilyen felettes hatalom elképzelése nélkül, legyen az isten, ember vagy a fizikai univerzum, az ember nem képes gondolkodni.) Tehát az emberi megismerés korlátaiból kiinduló, az alapján a végső igazságokra következtető, a számára felfoghatatlant el nem ismerő álláspont megalázó és együgyű. De a vallásos hit ugyanígy gyermeki gondolkodásra vall, és főleg nem azért, mert mesékben és fantasztikus történetekben hisz, hanem azért, mert nem ismeri fel, hogy személyes hite, működése, véleményei és világnézete mögött tudományosan mérhető folyamatok rejtőznek, és bábként mozgatják. Gondolkodását és megértési képességeit az elmetudomány, vélekedését a szociológia, irányultságát a pszichológia feltérképezte, döntései és vélekedései mögött fizikai és biológiai mozgatórugók állnak, amit a Buddha már tökéletesen leírt az öt halmaz és a négy nemes igazság tanításában. Az ateista és a teista viták ezért gyakorta alacsony színvonalúak, nem is ez alapján vizsgáljuk meg, hogy a buddhizmus tudomány-e.

Tehát tudomány alatt nem az egyetemi, akadémikus tudományos ateizmust értjük, aminek legnagyobb csapdája, hogy sosem lesz képes az okokat megnevezni, hiszen azokat tagadja. Elveti egy ősok, egy isteni döntés lehetőségét, és bár okokat keres, nem találhatja őket, csak leírhatja a folyamatokat, a működés módját. Ha egy ateista következetes, hittel kénytelen ragaszkodni hitetlenségéhez, különben okokról és magasabb értelemről kell következtetésekre jutnia, amit hite nem enged számára. De a legnagyobb katasztrófa számára az, hogy mivel nem ismer, nem ismerhet el magánál magasabb intellektust, felsőbb erőt és hatalmat, ördögi nárcisztikussá válva önmagát kénytelen istenné avatni.

A tudomány, ebből következően, bármennyire is magabiztos, leíró jellegű megismerési módszer. Igaz, a valóságot mutatja be, azt nem konstruálja (tekintsünk el a mérés során bekövetkező beavatkozások miatti torzításokról, és a mérés módszereinek eleve fennálló tökéletlenségétől), de emiatt nem juthat tovább a bemutatásnál, a leírásnál. Soha nem tárhatja fel az okokat: pl. a gravitációt megmagyarázza a téridő görbületével, de a hálót, a téridő pontjai közötti kapcsolatot, a görbülő teret, amit gyakran gumilapnak ábrázolnak a bemutatás során, már nem képes megmagyarázni, ezért a laikusnak az az érzése, hogy sosem jutunk közelebb a végső tudáshoz. Nem mások a szellemi megismerési módszerek sem. Személyes tapasztalatuk, ha tisztességesen bevallják, egy ponton túl mindig korlátokba ütközik, és ekkor hitük alapján vagy istennek, vagy a szavakkal le nem írható nirvánának nevezik meg a megismerhetőségi határon túli tartományt. Tehát az anyagi és a szellemi tudomány korlátai ugyanott húzódnak, az ember korlátainál.

Az ember jobban tenné, ha a tudományt és a hitet nem egymás kiegészítőjeként használná, tehát a hit nem az ésszel meg nem magyarázható, a tudomány által még fel nem fedezett területekre helyezné istent magyarázatként, majd onnan menekítené a tudomány betörései után a még érintetlen területekre, továbbá a tudomány nem természeten túli tapasztalatai és felismerései rejtegetésével, és saját maga és módszerei isteni rangba emelésével próbálná magát egyedül üdvözítőként beállítani. Ugyanis a két módszer összeegyeztethetetlen, vitájuk eldönthetetlen, és be kellene látniuk, hogy önmagukban alkalmazható lehetőségek a létezés megismerésére, már amennyire az lehetséges. A tudomány a működés módját, a hit a létezés okát kutatja. Ebből a szempontból a buddhizmus különleges: fő kérdése a „hogyan”, és nem a „miért”, mint a hitnek és a tudománynak.

Minden világmagyarázat, hit, tudomány, teizmus, ateizmus, agnoszticizmus egy tudatállapot, melybe, mint önmagunkba, végérvényesen bezáródtunk a más lényekkel való igaz kapcsolat reménye nélkül. Erről már sokat beszéltünk ezeken a hasábokon. De óvatosan kell ezzel a ténnyel bánnunk, mert úgy járnánk, mint az ateista tudós, aki szerint, amit ő nem ért, az nincs is, vagy mint egy hivő, aki szerint, amit ő nem lát, az mindenképpen van, isten hatáskörébe tartozik. A filozófia ezt a két megközelítést elgondolhatósági érvnek nevezi. A pozitív elgondolhatósági elv szerint, amit képes vagyok elgondolni, az biztosan lehetséges, a negatív szerint pedig amit képtelen vagyok elgondolni, az biztosan lehetetlen. A második érvet gyengébbnek találja a tudomány, hiszen egy nagyobb képességű ember elgondolhatja, amire én képtelen vagyok, de ez csak apró különbség a két érv ereje között. Látszik a két, egyébként logikusan levezethető és nehezen támadható állítás közös kiindulási alapja: az az alap az „én”. Az emberből indul ki, és döntőbírónak teszi meg az emberi szellemet az univerzális létezés alapvető kérdéseiben. Ennél bizonytalanabb alapot nehéz lenne találni, és itt láthatjuk az analógiát a tudomány és hit védelmezőinek érvei, és ezen érvek között, tehát a tények és vélemények értékei és bizonyító ereje között. Távol álljon tőlem a különbségek elmosása, a ködösítés: komolyan gondolom, hogy a végső döntés a két módszer igazságának mértéke között lehetetlen.

Létezik egy kísérlet az ellentmondás feloldására, az agnoszticizmus. Nem tagadja istent, a valóságon túlit, a lelket, de állítja megismerhetetlenségüket, és a róluk való kijelentések megalapozatlanságát. Hasonlít a buddhizmus örök kérdésekhez való alapvető hozzáállásához, de annál kevesebb, mert az agnosztikus ezeket a kérdéseket elengedi, nem firtatja. Az agnoszticizmust inkább menekülésnek és megúszásnak érzem, de közben társadalmi jelenségnek is, mert ebbe a kategóriába sorolható mindenki, aki nem akarja megismerni a megismerhetetlent, hanem az életbe, a hétköznapokba ragad.

A tudomány és a hit is megismerési módszer, elsősorban megismerési módszer, tehát eredendően nem meggyőződés és világmagyarázat. Mikor egy ember az egyiket választja, és saját módszeréből világnézetet kreál, akkor nyer, mert a világot megismerhetővé egyszerűsíti, ami egy idő után elkerülhetetlen, ha valahová jutni akar, másfelől veszít, mert a másik, elutasított módszer miatt kevesebb lesz, tudást és lehetőséget dob el. Végül, mint korábban megállapítottuk, mindenki, még az ateista is, talál magának istent, vallást és hitet. Így működik az ember.

Ami működik és igaz, még nem biztos, hogy valóság, és fordítva; ami illúzió és nem működik, bizonyíthatatlan, még lehet igaz és valóságos. A működés és a valóság között mintha nem lenne kapcsolat, mármint igazi, eredendő, ab ovo összefüggés. A megoldás talán az, ha kivesszük a képletből a megismerőt, önmagunkat, az embert, az ént, mert amíg belőle, magunkból indulunk ki, addig csak magunkig juthatunk el.

Ez a bejegyzés nem alkalmas annak a megválaszolására, hogy a buddhizmus tudomány-e (mármint az eredeti, nem a későbbi nép vallás). De álljon itt az én véleményem, mely szerint igen, tudomány, két okból:

- Van módszertana, a vallások közül a legerősebb és legkövetkezetesebb. Nem követő, nem kér, nem köti személyhez, eseményhez, könyvhöz vagy megváltóhoz magát, hanem egy egész életen át tartó módszert kínál fel a megismeréshez. Van saját tudományos módszertana.

- A módszer használatának következményeként felkínál egy eredményt is, ami nem égi jutalom, adomány vagy kegy, hanem az egyén megfeszített munkájából következik, mégsem helyezi az ént középpontba, sőt, fő célja megszüntetni azt. Van saját igazsága.