Délelőtt egy szerzetestársammal diskuráltam közös dolgainkról, és szóba kerültél uram. Miről is beszélhetne két világ elől elvonult férfiú, itt fent, önkéntes száműzetésben, téged keresve? De nem értettük egymást. Igyekeztem felvázolni lelkemet gyötrő gondolataimat, ő közben a szertartásokat vezető paptársunk által tegnap bemutatott celebratio hiányosságait elemezte. Nem találtuk a közös hangot, és mindketten némiképpen bosszankodva váltunk el. Életem során azt tapasztaltam, hogy az emberek, bár egy faj szülöttei, és mind a te kiválasztottjaid a világ fajai közül, bár egy célból, téged imádni teremtettek, de mintha sosem értenék egymást teljesen, és ez bizony ellenkezést szít közöttük.

Ezért fordulok hozzád újra: sokan vagyunk élők, de nem értjük egymást, nem érezzük egymást, nem tudunk egymással kapcsolódni, csak benned. Minden a világodban van, mi is, érzéseink és gondolataink is, hát egyesülni is csak benned tudunk. Miénk-e gondolatunk, sajátunk-e érzésünk, vagy te érzel és gondolsz bennünk? Létezem-e, vagy csak tükröd vagyok, miben magadat észleled? Fontos vagyok-e, vagy azért teremtettél, hogy lásd és halld magad? Szerettem-e bárkit, vagy mindig csak téged, teremtményeiden keresztül?

A múlandót szeretni maga a halál, hiszen hozzá kötődő érzékeinken keresztül, amikor az enyészet sötét kútjába hull, mikor beleoszlik a múltba és szétporlad korábbi lényege, mint szélfútta korom, vagy csak eltávozik mellőlünk és elfelejt, hát úgy minket is magával ránt. Az egymáshoz ragaszkodó kérészéltű lények így rántják egymást a halál mindent eltörlő sötétjébe. Csak a hozzád, a múlhatatlanhoz való ragaszkodás ment meg minket a végső megsemmisüléstől. De kétség támadt bennem, bocsáss meg nekem: attól, hogy pillanatnyi létemet hozzád kötöm, magam nem leszek haláltalan! Uram, te dönthetsz úgy, és döntesz is minduntalan, hogy a halandók útjuk végén elenyésszenek, és még nem láttuk példáját, hogy bárki elkerülte volna a véget. Csak az ígéret él, hogy aztán kiragadsz minket a halálból. De ezt az ígéretet vajon nem magunknak költöttük és hazudjuk megnyugvásunkra? Mert a kétség fel sem merül a te személyed mindent uraló és éltető hatalma felől, de van-e arra bizonyosság, hogy mi, teremtményeid osztozhatunk öröklétedben, ha már hatalmadban bizonyosan nem? Miért csak a létezés végtelensége lenne egyetlen veled közös privilégiumunk, ha a többiben, képtelenségünket látva, nem osztozol?

Világosítsd meg értelmem, hogy értsem: képtelenségem az én bűnöm? És képességeim vajon érdemeim? Tudok-e bármit, vagy tehetek-e bármiről én, aki a sötét anyaméhből jövök, életem végén a föld alá kerülök, ki magamon túlnőni képtelen vagyok, de még, lelkes állatként igazán a magam természete alá kerülni sem tudok? Tehetek-e bármiről, vagy csak törvényed töltekezik be rajtam?

Teremtő igéd megszabta korlátaink, de közben testünkbe vágyakat helyeztél, miket olykor rútnak ismerünk fel. De a test vágyait te osztályozod, és te tanítottad felismerni őket. Amíg meg nem ismertettél igéddel, nem tudtunk bűneinkről, és bizony néha még e tudás birtokában is elfeledkezünk parancsaidról. Mert a test gyarló, de be kell valljam, sok örömet ad. Nehéz még időnként megértenem, pedig ismerem utasításaidat, hogy miért kárhozatos, ami kellemes, és nem sért senkit. Ráadásul az élvezeteket másoktól irigylők kezébe fegyvert adtál, kik úgy forgatják parancsolataidat éles nyelvükkel, kiforgatva az erkölcsöt, hogy irigységük mások szenvedésével beteljék. De ennél is rútabbnak ítéled lelki bűneinket, a kevélységet, gőgöt, bírvágyat és haragot, melyet, el kell mondjam mentségünkre, nem mi plántáltunk önmagunkba. Nézd el bátorságom, de nem emlékezem, mikor válogattam össze születésem előtt tulajdonságaim, de még ha én tettem volna mindezt magammal, akkor is azokból választhattam, amiket felkínáltál, mely tulajdonságok, különböző arányokban, de mindőnknek alkotórészei. Dicsérlek téged, mert nélküled semmi lennék, nem is léteznék; de látnunk kell, hogy vajmi kevés közöm van testem és lelkem természetéhez és tulajdonságaihoz. Talán felnőtt fejjel már felelek értük? Hiszen javításukra is csak a tőled kapott eszközöket használhatom, de legyen tiéd a dicsőség, ezek az eszközök azért elegendőek, ha bölcsen használjuk őket, és szerencsénkre rendelkezésünkre adtad.

Mert bőkezűen, ám nem egyenlő arányban osztod kincseid közöttünk. Az egyik kiváló, a másik gyatra képességeket kap, és akár még lehetőséget sem nyer arra, hogy utólag szerezzen talentumot, mi aztán hozzád emelheti, vagy akár elviselhetővé teheti a többiek előtt. Szépséget, észt, szerencsét és bölcsességet nem egyformán mérsz, és senki nem merné ezt számon kérni rajtad, mert mély bölcsességet sejtünk mögötte, mit fel nem érhetünk. Látjuk a különbséget az emberek adottságai között, hát még az ember és a lelketlennek hívott állatok között. Ezeket nem véletlenül hívjuk adottságnak, hiszen te adod, mi kapjuk, látszólag érdem nélkül. Mintha nem lenne igazi ok, csak kegy, mit végtelen hatalmadban magadnak tartasz fent. Képességek és a boldogság, sikerek, benned való megdicsőülés: még csak sejteni sem engeded, mi az oka annak, hogy nem egyformán mérsz közöttünk. Dicsérünk uram, mert dicsérnünk rendeltetett.

Vajon igyekezetem, mellyel hozzád elérni törekszem, futásom, imáim, szenvedésem ér szemedben valamit? Vagy már tudod, mindig is tudtad, mielőtt anyám méhében megfogantam, sőt, mielőtt a világot puszta szavaddal létrehoztad, már tudtad, hogy eredményes lesz-e munkám? Megrendítő boldogság eszemmel felmérni, hogy teljesen, kívül-belül, lelkemmel együtt ismersz, csak te ismersz, és nincs előtted titkom. De jaj, uram, legalább ennyire félelmet szít szívemben a gondolat, hogy tudod, ki vagyok, meddig érhetek, eljutok-e hozzád! Hiszen mi az én akaratom a te hatalmadhoz képest? Az én szeretetem te vagy, az én értelmem te vagy, és akaratom sincs, csak mit eleve nekem szántál és adtál. Még azt az erőt és szándékot is csak tőled kaptam, amivel ajándékba kapott képességeim a te keresésedre fordítom. Még a hiányod feletti bánatot, a feléd való vonzódásomat is te rejtetted belém, hogy ha eleget élek, a te szolgálatod keresésére mozdítsam eredendően sárból lévő, rút vágyakkal telt, lomha elmém. Van-e előtted titka sorsomnak, vagy mindig is ismerted minden teremtményed útját, és látod, kebeledre térnek vagy elkárhoznak? Milyen szerepet szántál nekünk a világ színpadán? Színészek vagyunk a magunk szerepében, vagy a játék papírból és fából ragasztott díszletei?

Mára befejezem levelem, mert a hideg mellett más is megbénítja írótollat tartó kezem: az istenfélelem. A feléd húzó szeretetet magam nem tudom különválasztani a tőled iszonyodó félelemtől. Úgy építetted világunkat, hogy aki igazán szeret téged, az ismer, amennyire engeded, és aki ismer, az óhatatlanul fél is tőled. Ekkora hatalomtól, ami bármikor az örök pokolra ítélhet, akit ettől csak jósága tart vissza, és semmi más ok, mit befolyásolhatnánk, jogosan tart minden lelkes élő. Úgy állunk, uram, hogy aki nem fél tőled, az nem is szeret.

Kinéztem az ablakon, és csak fagyott kövek, hó, jég és zúzmara a világ. Tudom, hogy máshol fény ragyog és színes gyümölcsök érnek, díszes állatok élnek, gyerek születik és szerelmek szövődnek, ám mi itt csak temetünk néha, mikor egy idős szerzetestársunk megtér országodba. A fény és az élet innen most szinte hihetetlennek tűnik, mintha csak mesélné egy messziről jött utazó, és mi fejünket csóválva hallgatnánk szavait. Mindenkinek a saját tapasztalata a valóság. Megyek, dolgom után nézek. Beszélünk még.