90. Az illúzió világa annyira megszilárdult az emberi tudatokban, annyira eluralta az érzékeket és gondolatokat, annyira önállóvá és egyetemessé vált, hogy már saját látszatot teremt önmaga helyett. Az ember a már részben ismert és feltérképezett látszatot kénytelen tovább egyszerűsíteni, jelenségeit és szabályait a látszat látszatává transzformálni, mértékeit konvertálni, hogy használni és érteni tudja. Így válik istenből szentkönyv, szeretetből érzés, áruból pénz, megértésből fogalmak erdeje, erkölcsből jog, hitből hitvallás, élelemből termék, termelésből piac, nevelésből idomítás, oktatásból megtöretés, szülőből eltartó, közösségből horda, emberből barom, értelemből félelem.

91. Azt még elfogadjuk, hogy az igazságot nem értjük bonyolultsága és saját korlátaink miatt, de a látszatot érteni véljük és lenézzük. Hibás gondolat. A látszat is bonyolult, hatalmas és egyetemes, legalább annyira, mint az igazság. Annyira összetett, hogy az emberek egész élete a látszatvilág javítgatásával, foltozgatásával, az anyag rendezésével telik, és közben biztosítani kell saját maga és a rábízottak fizikai túlélését is. Annyira összetett, hogy az ember tudománya, intellektusa a látszatot kutatja, és szelleme kizárólag a látszat csodáit tárja fel. Annyira összetett, hogy az embereknek még a lelki és spirituális élete is a látszathoz kapcsolódik, abban zajlik, és halálukkor is abba kapaszkodnak, mert abban reménykednek.

92. Az illúzió világa ad és elvesz folyamatosan. Ahogyan világában nincs stagnálás egy pillanatra sem, mert minden vagy éppen növekszik környezetéhez, viszonylataihoz képest, vagy csökken, úgy nincs a birtoklásban sem állandóság. A nyereség és a veszteség élménye egyszer kicsiny, másszor terjedelmes méretekben éri a látszat élő és élettelen elemeit, így minket is, és ezeket a folyamatokat csak részben befolyásolhatjuk. Ezért a nyereség miatti öröm és a veszteség miatti bánat nemcsak értelmetlen, de szánalmasan nevetséges is. Ráadásul ami az egyiknek nyereség, az a másiknak veszteség, ezért a világ egyensúlya törhetetlen.

93. A nyereség és veszteség állandó változása az egyén számára alig elviselhető kegyetlenségnek és rideg közömbösségnek tűnik, de ez az érzet, mint mindegyik, csak nézőpontjának következménye. Az illúzióvilág ugyanis tökéletes. Először is azért tökéletes, mert nincs mihez képest tökéletlennek lennie, hiszen sem mérce nem illeszthető hozzá, sem elvárás nem fogalmazódik meg irányába még akkor sem, ha más világ mellé helyezhetnénk. Másrészt azért is, mert önmaga eredője és következménye, koherens és működik, és ez a nagy titok: ami működik, az mindig tökéletes, még akkor is, ha nézőpontok, nézetek, hitek vagy megfigyelők szerint nem hibátlan.

94. A nyereség és veszteség állandó változása az egyén számára alig elviselhető nyugtalanságnak is tűnik, de ez az érzet, mint mindegyik, csak nézőpontjának következménye. Az illúzióvilág ugyanis nyugodt. Először is azért nyugodt, mert nincs mihez képest nyugtalannak lennie, hiszen sem a béke, sem a békétlenség nem jellemzi indulatait és tetteit, valamint céljai sincsenek működésének. Másrészt azért is, mert nem bánt és nem segít senkit, azt elvégzik lakói. A tudattal rendelkezők szándékkal, a tudattalanok természetükből kifolyólag módosítják egymást pusztán létezésükkel, ami a harc és a békétlenség illúzióját kelti.

95. És ebből is felismerhetjük az illúzióvilág legfontosabb jellemzőjét, legnagyobb csodáját: az illúzióvilágon belül további számtalan kisebb-nagyobb illúzió tevékenykedik vagy várakozik. Éppen csitulnak vagy hangosan működésbe lépnek minden pillanatban illúziók milliárdjai, de sosem maguktól, mert ahogyan a nagy egész, úgy a rész-illúziók is céltalanok és oktalanok. Akkor kezdenek nyüzsgő működésbe, akkor keresnek kapcsolatokat, azért módosítják, támogatják vagy rongálják egymást, mert valamely élő vagy élettelen szemlélő rájuk tekint, vággyal közelít feléjük vagy ellenszenvvel távolodik tőlük, tehát viszonylatba kerül velük. Nem csak a nagy egész, nem csak Prakriti táncol a Purusák tekintetének fényében, nem csak az önmagába feledkezett, gyönyörű világ ontja bájait a rajta csüngő lelkek felé, hanem minden történés, minden apró illúzió egy szerelmi táncot lejt az éppen rá figyelmet mutatónak. És a nagy, egész illúzióvilág ezekből áll! Az apró vagy hatalmas illúziók összefonódásából, életre ébredéséből majd elhalásából, tekergőző, ölelkező látszatokból, melyekre úgy igaz minden, mint a nagy egészre. Ahogyan a nagy látszat nem megnevezhető, nem körülírható, úgy részei sem, csak örvénylő folyamat, csak oktalan működés mind.

96. Az illúzió annyira örök, mint szemlélője; annyira hasznos, szép, oktalan, félelmetes, élő vagy halott, mint pillanatnyi teremtője, életre hívója. A táncos és a táncba hívó elválaszthatatlanok, szemlélő és szemlélet együtt alkotja az illúziót. Mi illúziók és a mi illúzióink vagyunk a létezés. A felébredés nem csak a világból való felébredés, hanem a világból, önmagadból, a közös táncból, az egyéni álomból, a világ álmából, tapasztaltból és kötődésből, igazból és szentből, a szeretetből és a szenvedésből, a kettőből, az egyből, mindebből való felébredés!

97. Az illúzió persze nem csak egy táncos, aki művészetével gazdagít, gyönyört ad és tanít. Az illúzió mindig elvesz annyit, amennyit átnyújtott. Először táncáért fizetsz, szépségét csodálod, utánzod, de aztán észreveszed a könnyedség mögött az áruért kért értéket, a vastörvényt, miszerint „fizetsz, vagy meghalsz”: mert nem csak nemes elvekért, emberi érzelmekért, családért, biztonságért fogsz fizetni, hanem nyomorult élelemért, egy kuckóért, olyanokért, amik egy termő világban megszerezhetők lennének becsülettel is. Az életet adni, kockáztatni élelemért, otthonért természetes és nemes, de mi emberségünkkel, eszméinkkel, szabadságunkkal fizetünk. Ám ez nem az illúzió világának bűne, hanem lakóié: az evilág olyan, amilyenné ebben a környezetben fajtánk formálni bírja.