Mesélték, hogy a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű. Mesélték, hogy ott laknak, akikkel már annyi városban éltem, akiket olyan sokszor elhagytam. Újra építkeznek, várakat, házakat, a réteken, a völgyekben és a tengerparton, és ott már végre látni és érezni mindent, nem vakít a fény, és nem csak a lemenő Nap fénye sejtet. Mesélték, hogy megtalálták az új otthont, elérték, építik, és várnak engem is.

Át kell gondolnom az indulást, mert itt a gondolatom sarjakat emel a földből, a tekintetem beérleli a vetést, a simításom termést fakaszt. Amerre nézek, mind az általam emelt világot tekintem, én hoztam elő mindezeket, én akartam és teremtettem. A ház a testemből épült, a kert a véremből emelkedett, a fény az érzéseim, a nappal a tetteim következménye. Persze csábítanak ők is, a hely szintén, ahol élnek, amit megtaláltak, de nekem az a halál. Nem kevesebbről döntök most, mint az átlépésről, az örökről.

Közben már búcsúzom. Ez a kert, ez a ház volt a mindenem, értelmem és szerelmem, a reggeli fény, a hold izzása, a sárga és vörös váltakozása az éjszaka szürkeségével, az álmaim éjjelente, és az álmaim nappal. Mind az enyém, az álmaim és a valóságom különválasztani olyan lenne, mintha az éj sötétjét akarnám a fény szikrázó tombolásától elkülöníteni: nem lehet, mert egyek, ők a tündöklő szépségeim.

Mindig erősebb volt a hívásuk, mint az erő, ami itt tarthatna. Hiszen a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű! Itt ez az egész lassan belehull önnön maradékába, korom szennyezi a lángokat, és a gyönyörű napok, a világot tartó és éltető csillagok elhasználják erejüket, felemésztik önmagukat, és a láthatatlan, háttérben váró és figyelő energia magába rántja és szétmarcangolja őket. Hullanék velük, maga alá temetne a házam és a kertem, jó lenne hinni, hogy az egész a békében nyugszik el, de már tudom, hogy lehetetlen. Szétoszlanak maradék és emlék nélkül. Engem pedig várnak odaát.

Utoljára takarítom ki a házam. Utoljára szedem le kertem gyümölcseit, bezárom a kertkaput és házam ablakait. Aki lakni akarja, még leélhet itt néhány életet, átadom helyem és szerepem. Azt mesélik, hogy odaát lehet új házat építeni, a folyó még tiszta, az ég még valóságos, és nem a saját arcom tekint vissza rám mindenhonnan. Azt mesélik, hogy ott az ég nem teremtetett, a föld nem kreált, a fény anyag és háttér nélkül egyszerűen csak létezik, ott nem következik semmiből semmi. Itt elhalványodok, elmúlok, ott nem születek meg. Nincs köztes, nincs újrakezdés, nincs kezdet és vég. Azt a várost nem építette senki, ott nem szeret senki, nincs akarat. Végre nem gondolkodom, végre nem kell élnem mindenáron.

Mesélték, hogy a távolban lángol az ég, izzanak a bokrok, fénylik a fű. Mesélték, hogy ott laknak, akikkel már annyi városban éltem, akiket olyan sokszor elhagytam. Már úgyis döntöttem, nem halogatom tovább, áthelyezem oda, amit tudok, és azonnal indulok, amint ideje van.