Az emberi értelem, a megismerés és a létező rendszerek korlátait egy Gödel nevű osztrák matematikus megállapításánál („nemteljességi tétel”) nehéz pontosabban meghatározni, pedig felfedezését nem is ennek leírására szánta. Az előző bejegyzésben már az egyik felével és a levonható következtetésekkel foglalkoztunk. Álljon most itt a teljes elv: „Ha egy rendszer konzisztens, vagyis ellentmondásoktól mentes, akkor bizonyosan nemteljes, mert olyan igazságokat fog tartalmazni, amelyeket nem lehet sem cáfolni, sem bizonyítani.” Ennek az ellenkezője is igaz: „Ha egy rendszer teljes, ha használni lehet bármilyen igazság cáfolatára vagy bizonyítására, akkor sosem lehet ellentmondásoktól mentes, tehát inkonzisztens marad.” Egy rendszertől, igazságtól, vallástól mindig kielégítő válaszokat és megoldásokat várunk. A bizonyíthatatlansággal sajnos az ember még együtt tud élni, és bármilyen ostobasággal kapcsolatban képes hangoztatni a hitét (mely persze nem valódi hit), de a nemteljesség, a hamisság már felháborít és megijeszt minket. Ahogyan mások megállapították: „Egy nemteljes rendszer evidens okokból nem kielégítő, de egy inkonzisztens rendszer még rosszabb, mert ezzel tetszés szerint bármit lehet bizonyítani és cáfolni, a legvadabb teóriákat és ellenkezőjüket is, egy lehetetlen állítást és e lehetetlenség tagadását is.” A tétel e következménye igaz, de már gonosz és cinikus; összedönt minden logikát, megaláz minden törvényt, szentséget és hitet, e tétel előtt meginognak az igazságok. A nemteljességi elv megértése után választani kell, hogy az ember elfogadja a feloldhatatlan paradoxonokat és ellentmondásokat, és cserében teljesnek tűnő igazságokat nyer, vagy ehelyett olyan igazságokat fogad el, melyeket nem lehet bizonyítani és kötelezően hiányosak. Egy ilyen tétel kimondásakor megdöbben és kibillen az ég, és végleg megszűnik minden stabilitás. Ha a matematika csak logika volna, ha a hitet csak alapos meggyőződés ébreszthetné fel, akkor ettől a tételtől mindkettő megfagyna.

Persze kikerülhetnénk az elvet azzal a megoldással, hogy mivel egyetlen rendszer sem bizonyítható önmagán belül és önmagával, ezért bevonunk egy külső erőt, egy magasabb hatalmat, ami átlátja rendszerünket, és új, fejlettebb szempontjai segítségével bizonyítja. De éppen ebben rejlik a csapda. A külső erő bevonása megnöveli a rendszer méretét, mert magába olvasztja a nagyobb törvényt, ami így belülre kerülve rendszerünk részévé válik, megszűnik külsőnek lenni, és nem képes a bizonyításra, mert a két már vázolt lehetőség közül kell választania: vagy ellentmondásoktól mentes, és így önmagába ragadva gyenge lesz és igazolhatatlan, vagy ellentmondásos lesz, paradox, és bármilyen zagyvaság igazolására felhasználható.

Elsőre mindez ördögi ravaszságnak tűnik, pedig micsoda zseniális, csodálatos isteni furfang! Egy lángpallossal őrt álló angyal az emberi világ határán. Áthághatatlan a korlát, az ég örökre biztonságban van tőlünk. Istenek tehát nem lehetünk, és ezt a Buddha tudta, ezért kivette kezünkből játékainkat, fegyvereinket, az eszünkbe és az emberi megismerésbe vetett csalóka hitünket, és meghívott maga mellé csendben üldögélni.

A nemteljesség elvét egy matematikus dolgozta ki, és ezen a tudományterületen alkalmazzák. Az emberek általában úgy gondolják, hogy ami a természettudományban törvény, az csak a természetre vonatkoztatva bír igazsággal, és nem, vagy korlátozottan alkalmazható a humán tudományokban, főleg a spiritualitásban. Gyakorta hallhatjuk azt a gyakran kisebbrendűségi komplexusból fakadó érvelést, hogy a fizika csak a láthatóval foglalkozik, de a spiritualitás a láthatatlannal, a méllyel, a titkossal, ami csak beavatottak számára tárul fel. Hányszor érvelnek azzal, hogy a lélek ismerőinek, a vallás, a hit felkentjeinek ismeretei meghaladják a számokkal és anyaggal babráló tudósokét. A két látszólag szemben álló tudományterület, a reál és a humán képviselői kölcsönösen lenézik egymást. Micsoda ostobaság ez a mesterséges szétválasztás! Törvény, szabály, igazság: igazak mindenhol, vagy nem igazak sehol. Minél többet tud az emberiség, annál inkább látja összefonódni az élet szövetének szálait. Természet és természetfeletti, evilági és túlvilági, halál előtti vagy halál utáni: vagy egy birodalom, vagy nem található sehol birodalom.

Az ember esze és lelke, a szellemi és a lelki megismerés céljai, tárgyai, útjai ugyanazok, és jó esetben mind a kétféle kutatás során alkalmazza a kereső elme a megismerés tisztességes és ésszerű módszereit, tehát kérdést tesz fel, bizonyítani igyekszik, és nem ködképeit kergeti. A megismerés korlátai is ugyanott találhatóak mindkét módszer esetében: az ember korlátainál. A még nem ismertet hajlamosak vagyunk csodának, titoknak látni. A jó vagy rossz hír az, hogy amely tétel a matematikában igaz, az más eszközökkel, más nyelven megfogalmazva, más helyekről előbújva, de a lelkünkben is szabályoz. Ugyanaz a fény világítja be az elmét, a szellemet, a lelket és a tudatot, vagy ugyanaz a sötétség takarja.

A nemteljességi elv ugyanúgy beszél a rendszerek, mint az isteni lényegéről. Tovább megyek: ha istenre más szabályok vonatkoznának, mint ránk, hogyan lehetne az embernek istene? Lehet-e köze hozzánk annak, aki egy másik világban, más törvények szerint működik? A mi istenünket mi alkottuk, a mi vágyainkat váltja valóra, a mi félelmeinket oszlatja el. A mi istenünk a mi halálunkat győzi le, a mi poklunkból emel ki minket. Mit kezdenénk egy istennel, aki nem a mi létezésünket éli meg, aki a saját menyországát egyedül kitölti! Akinek nincs szüksége ránk. Csak az ember istenével közösek a gondjaink.

A természetfeletti, a transzcendens, az isteni mind az ember fényéből született, a mi találmányaink, a mi lelkünk szülöttei. A mi korlátaink az ő korlátaik is. Bármi van fogalmainkon kívül, az előttünk mindig rejtve marad, ezért amit szavakká tudunk formálni, csak az a miénk. Mi beszélünk róluk, a mi nyelvünkön, a mi elménkben képződtek, mi absztraháltuk őket, mi adtunk formát nekik, és mi írtuk le őket. A mi jelünk égett beléjük, mi hívtuk őket életre. Nem ismerünk más értelmet, csak azt, amivel egymásnak magyarázzuk a teremtést. Nem ismerünk más szeretetet, csak azt, amivel egymást vigasztaljuk az üres, végtelen űrben. Magunk vagyunk, sorstársak, egy sorsban osztozunk.

Mikor az istent hívom, a sorstársaimat hívom. Magunkat. Mi vagyunk a magunk istene. Mi vagyunk a végtelen magányban, a biztos halál árnyékában egymás társai. Nem a törvények és az istenek az érdekesek, hanem azok, akikben a törvények és az istenek megjelennek.

Az életnek vannak törvényei, nem a tudományterületeknek. Az embernek vannak ismeretei, és az embernek vannak határai, amiket nem hághat át soha. Nem fajunk korlátai ezek, hanem rendszerekbe épített paradoxonok, a mulandóság, az önvaló-nélküliség buddhai törvényei. Van korlát, amit átléphetünk, és van, amit lehetetlen, és igaz ez a lelkünkre is: örökre elszigeteltek vagyunk, a saját világunk sosem osztható meg teljesen másokkal. Van, amit megtehetünk egymásért, és van, amit képtelenek vagyunk. Amíg hiszünk látszat-énünkben, magányosak leszünk.

Mikor azt mondom: ne remélj, akkor a buddhista tanító szól belőlem. Hamis kapaszkodóink leleplezésénél, az üres illúzióinkra való rámutatásnál aligha adhatnék többet. Viszont embertársadként aligha tehetnék többet, mint hogy reményt és vigaszt adok. Hogyan segíthetek jobban: bölcs legyek vagy pap?

Addig terjed a lélek, ameddig az értelem. Addig lát az ész, ameddig a szív. Lélek és tudat, ész és értelem addig jut, ameddig együtt elérnek. Annyira látom az istent, amennyire magamat, sosem jobban. Annyira szeretek, amennyire a sorstársaimat képes vagyok szeretni, amennyi kegyelem van bennem. Olyan istent alkotok, amilyet magamban találok. Másmilyent fel sem ismernék. És hát csak az válthat meg, amit felismerek; csak azt ismerem fel, amit én alkottam. Tehát csak magamat válthatom meg. A nemteljességi elv a rendszerek és a tudataink végleg magukba zártságáról beszél, az „én” örök magányáról. A Buddha felismerte, hogy a rendszerek, a tudatok, az egok határai átléphetetlenek, ezért a „Legyetek önmagatok menedéke” végtelen bölcsességű felszólítás a Buddha részéről maga az áthághatatlan korlát!