15. Ez van, ebből kell kiindulni

A következő részben már valóban belefogunk az alaptanítások tárgyalásába, amit meg-megszakítunk majd ehhez hasonló kommentárokkal, tanításokkal, beszélgetésekkel. De egy téma még hátra van addig:

Létezik a buddhizmusban egy alaptétel: ez van, ebből kell kiindulni. Ma ennek a hozzáállásnak a végtelen bölcsességét szeretném kifejteni.

A világ és az én kapcsolatához négyféleképpen lehet viszonyulni, vagyis inkább három hagyományos, és egy rendhagyó módon. Mindegyik esetben megtörténik a felismerés, hogy a világ és az én külön áll. Másodsorban megtörténik annak a felismerése is, hogy a két rész, az én és a világ, az egyén éntudata és a világról alkotott tudása nem illeszthető össze maradéktalanul. Kisebb-nagyobb eltérések vannak a két rész szélein, szakadások, törések, egyenetlenségek, ami miatt fájdalmat okoz már az is az énnek, ha csak illeszkedni próbál a rajta kívül álló részhez. Ehhez még ellenségesnek sem kell lennie a külső világnak, elég, hogy létezik, elég, hogy külön áll. A gyermekkor mágikus világképének, a kívül rekedtség varázslás útján történő eltüntetésének a felnőttséggel vége szakad, és ekkor, egészséges esetben, megszületnek ezek a belátások.

A négy megoldás közül az első a nárcisztikusoké. Az énjüket tekintik alapnak, különlegesnek, a folyamatokban és állapotokban meghatározónak, és ehhez hajlítják, torzítják hozzá a világot. A világ persze recseg-ropog, az amúgy is nehezen kapcsolódó részek még tovább törnek, de hazugságokkal ez a probléma többé-kevésbé áthidalhatónak látszik. A másik lehetőség a megalkuvó vagy áldozati módszer. Magát töri hozzá a megváltoztathatatlan világhoz, és feladja integritását, személyiségét. A harmadik módszer a világi tekintetben a legegészségesebb: belátja a teljes összeillesztés lehetetlenségét, a különállás elkerülhetetlenségét, és ahol lehet, kapcsolatot keres, ahol nem lehet, ott megbékél.

Eddig tartanak, leegyszerűsítve, a világi út lehetőségei. Ennyit tehetünk. Az utóbbi a tao, a világi bölcsesség útja: a természet megismerése, alkalmazkodás, bölcs belátás, a felesleges erőfeszítés elkerülése. A Buddha viszont mutatott még egy utat: a két rész megkövült különállóságának feloldása, a tapasztalatok megkérdőjelezése, az összeillesztésre irányuló erőlködés elhagyása annak a világfeletti bölcs belátásnak az alkalmazásával, amelyik a különbséget azért nem látja én és világ között, mert meghaladta, pontosabban meglátta, hogy nincs.

Elsőre őrültségnek tűnik. Hát igen, azt, hogy ez most menekülés a valóság elől, szimpla személyiségzavar, olcsó ezotéria, a legmagasabb szintű bölcsesség, játék a szavakkal, nihilizmus, vagy egy működő módszer, ami a felismerésen keresztül valódi megoldáshoz vezet, mindenki döntse el maga. Erről még sokat fogunk beszélni, mivel a buddhizmus egyik legfontosabb kérdése az én és a valóság viszonya. Most ezt csak azért vetettem fel, hogy lássuk, mivel állunk szemben, és a füstölők, imazászlók és buddhaszobrok silány vásáriassága mögött megmutassam, mire megy ki a játék, és elvezessem, vagy ha már járt ott, akkor visszatereljem kedves Olvasóimat az énnel való szembenézés rögös útjára. Az útra, ahol nehéz megszeretni magunkat.

Szerencsére nem is kell megszeretni. De elítélni sem. Szembenézni viszont szükséges. Ahogyan az elején elhangzott: ez van, ebből kell kiindulni, tehát ismerni kell a valóságot önmagunkról. Nagyon kevesen végzik el a kompromisszummentes szembesítést önmagukkal, akik pedig igen, azok közül sokan az ott találtak alapján kétségbeesnek. A buddhizmus nagyon fontos tanítása, hogy a meditációval, a nemes ösvényen való járással lecsendesíthetjük a tudatunkat, és megszerezhetjük az éberséget, az egyhegyű koncentráló-képességet. Ez azonban még nem a végeredmény. Ugyanis tudatunk egy háborgó felszínű tóhoz hasonlatos. Tévedéseink, nemtudásunk, a bölcsesség hiánya azok a zavaros szelek, amik felkorbácsolják a tó vizét, és nem engednek belelátni a tóba, nem engedik a mélyére tekintést. Kitartó munkával elérhetjük, hogy a tudás megszerzése, a rossz kötődések elhagyása, a megszenvedett bölcsesség elnyugtassák ezt a vihart. Ekkor a tó felszíne elcsitul, megnyugszik. Végre kisimul, beköszönt a béke, és mi azt hihetjük, végeztünk. De ekkor jön a java. Az elnyugodott felszínre tekintve végre leláthatunk a tudatunkat jelképező tó mélyére, és ott elszörnyedve látjuk meg azt a rengeteg szemetet, mocskot, hullákat, törött kacatokat, amiket addig a vihar elfedett. Ilyenkor vagy visszakívánjuk a vihart és a boldog tudatlanságot, vagy mélyére hatolunk a tónak, és elkezdjük kitisztítani. A meditációba gyakorlatlanul, vezető nélkül beleugrani ezért veszélyes, és csak eléggé erős, tapasztalt lény bírja ki, amivel ott szembesül.

Mivel nem ismerjük az ítélkezés felesleges és ördögi természetét, ezért az ember, még a jó ember is, állandóan mentegeti magát, ha önmagában valami neki nem tetszővel találkozik, és eközben egy kívülről kapott, de a helyzethez, azaz önmaga felmenthetőségéhez igazított erkölcsi skálához képest határozza meg magát. Hisz énjében, úgy képzeli, tudja, mi a jó, hát ítél. Aztán megijed az önmagára mért ítélettől, és felmenti magát, szintén kívülről kapott szempontok alapján.

Mert bizony, ha ítélkezünk, akkor sajnos kiderül, hogy egyikőnk sem jó. Sőt, ha így állunk magunkhoz, akkor mindegyőnk, te is, kedves Olvasó, elég mocsok alakok vagyunk. Főleg egy valóban jó, szent emberhez képest. És ezt még meg is magyarázzuk. Végül mindig felmentjük magunkat, mert nem lehet együtt élni ezzel a tudattal. Ez alapvető működésünk, erre a pszichológia bizonyítékok ezreit szolgáltatja. Húst zabálunk, és közben hirdetjük, hogy szeretjük az állatokat. De most őszintén, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy a kettő kizárja egymást. Egymás ellenére gazdagodunk, növekszünk, az életben nyerni akarunk, a szeretteinknek és magunknak jobbat akarunk a másik rovására, tehát nárcisztikusak, kegyetlenek vagyunk. Mindenki, te is. Persze ez egy darabig egészséges, de most őszintén: egy kegyetlen küzdő jó ember? Azt hogyan kell elképzelni? A fájdalom és a pokol egy bizonyos szintjén bárkit, bármely szerettünket eláruljuk, nincs kivétel. Most őszintén, ennyit ér a szeretetünk? Még a legnagyobb altruista is a végén mindig önmagát választja, mert reménytelenül önmagunkba vagyunk zárva, de hát most őszintén: ennyit ér a szavunk? És így tovább.

Nem folytatom, mert nem lehangolni akarlak, hanem megmutatni az elején leírt tanítás igazságát: ez van, ebből kell kiindulni. A Buddha sok csodálatos felismerése közül az egyik, hogy a dolgoknak nincs önértékük, hanem csak egyszerűen vannak. És mivel vannak, kezdenünk kell velük valamit. A dukkha van, az ösvény van, a fent leírt gyengeségeink vannak. Látod, kedves Olvasó, már én is milyen finoman igyekszem súlytalanítani közös ocsmányságunk, mikor gyengeségnek nevezem.

Ami vagy, az is van. Siránkozhatsz rajta, megmagyarázhatod, mondhatod, hogy tévedek, de mindegy, mert ilyenek vagyunk, ez van. Az egyik ember összeomlik ettől, szégyelli magát, és egy életen át próbál kompenzálni és megfelelni valami állítólagos jónak; a másik tagadja, és bár beismer kis hibákat, de elutasítja a feltételezést, hogy komoly gond lenne vele. Egyik sem jó út. Már beszéltem neked a Buddha középútjáról. Az igazság most is a végletek között, a tengelyben, középen van, ahol a dolgok elnyugodnak. Ki fogom fejteni a közeljövőben a középút valódi jelentését, de nincs még itt az ideje. (Természetesen nem relativizálni akarom a bűnöket. A gyilkosság, az ártás, a gonoszság elítélendő, de most a tudatunkban kutatunk, a gyökeret keressük. A társadalom a szamszára része, és mint ilyen, működik, mert az a dolga. Mi próbáljunk mögé látni.)

Most a kiindulóponton állunk, és a tudatunkban indulunk egy nagy kalandra a Buddha segítségével. Lássuk meg hát bátran, hogy kik vagyunk, de ne ítéljünk, magunkat sem. Ha ítélkezel, megkötöd kezeid, elgyávulsz, kegyetlen leszel, jellemed torzul, távolodsz az igazságtól, de legfőképp tévedni fogsz. Ha felmented magad, gonosszá és ostobává válsz, kegyetlen leszel, jellemed torzul, távolodsz az igazságtól, de legfőképp tévedni fogsz. Maradj középen, maradj a Tanításnál, és próbáljunk együtt haladni. Csak ez emel fel, csak ez ment meg a szamszárától. Nézz szembe önmagaddal, ismerd meg magad bátran valójában, de ne ítélkezz, csak vedd tudomásul, mert enélkül az ismeret nélkül semmit nem fogsz érteni az életből, a Buddha Tanításából: ez van, ebből kell kiindulni. Ez van, csak ebből tudunk kiindulni!