148. A megváltást és az elkárhozást az egész életre és nagy eseményekre szokás vonatkoztatni. De ezek is, mind minden dharmikus mozzanat, megvalósulhatnak minden pillanatban. Megvalósulhatnak hosszabb vagy rövidebb időre. Minden pillanat felkínálja a választást, minden dharma a megjelenésével és megszűnésével kinyit egy kaput, és minden rossz döntés, sőt minden elszalasztott megváltódás bezárja ezt a kaput, és megvalósítja az elkárhozást. Aztán a következő pillanatban újra lehetőség nyílik. De ugyanígy viselkedik a megvilágosodás, a fejlődés, boldogulás, jobbá válás útján is minden pillanat, azaz minden jelenség. Állandó felkínálás és felkínálkozás, állandó lehetőség. Ebből a szempontból multipotencialitás vesz körül minket, mint az isteneket. Jó hír, hogy akárhány pillanatban kárhozol el, a következők bármelyikében megválthatod magad, a lehetőség sosem hagy el, bármit tettél vagy nem tettél korábban. Rossz hír, hogy akárhányszor váltottad meg magad, a következő pillanatban elkárhozhatsz. Így működik a megvilágosodás is: felemelkedhetsz, majd vissza is zuhanhatsz, és újra, akárhányszor. A lehetőség végtelen, a kegyelem örök, az igazság, világosság özönlő bőségben vesz körül minket.

149. Mikor megvalósítod a jót és a békét, abban a pillanatban elgyengíted, védtelenné teszed minden ártó és módosító akarat számára. De még a javító szándékoknak is kiteszed. Erre a reakció a jó és a béke részéről mindig ugyanaz: egy része megmarad elvei mellett, és mozdulatlanná dermed, majd elhull az erősebb környezet nyomása következtében, egy másik része harcolni kezd a jóért, amivel megtagadja előbb kicsit, majd teljesen az elveit, és végül hiteltelenné válik. Ez a természetes, a jó és a béke sem örök, csak valaminek a felfelé mozdítása, tömörítése, ellentartás a természetes széthúzó, táguló, aprózó erőknek. Az élet folytonosan hullámzik, tömörít és apróz. Csodálni lehetséges, ellene tenni csak ideig-óráig.

150. Az igazságokat, a jót és békét forradalmak, lázadások, de legalább erős lelki és társadalmi indulatok hozzák el, tehát békétlenségben születnek, és hatalom szilárdítja meg őket. Minden kor illúziója, hogy a kivívott rend majd örök marad, de aztán persze elkorcsosulnak, és leváltják őket. Az illúziót félreértők erre azt javasolják megoldásként, hogy az igazságot békés eszközökkel teremtsük meg, akkor örökké fennáll majd, ám ők nem értik, hogy nem az eszközön múlik. A szelíden alkotott béke is eltörli az előzményeket, ugyanúgy rombol, és mivel megjelenik és helyet teremt magának, idővel beteljesíti sorsát, és elmúlik, mint minden. A valódi és legalább tartós béke a látszatvilágban leginkább ennek a ténynek, az illékonyságának a belátásával érhető el.

151. Tudjuk, hogy minden elmúlik, de ezt inkább a változás törvényének kellene hívni a mulandóság helyett, mert nem állandó megszűnést, hanem folyamatos születést és megszűnést, vagyis meg nem pihenő átalakulást jelent. A látszatvilágban mindig minden állandóan átalakul, és közben sosem tartózkodik a jelenben.

152. Valószínűleg így történik ez a nem-látszatvilágban is, csak ott az a viszonyulás hiányzik, ami ezt változásnak látná.

153. A fenti igazság, mármint a folyamatos átalakulás törvénye vonatkozik a létezők egymáshoz való viszonyára is. Soha sincsenek állandó távolságban egymástól, hanem mindig közelednek vagy távolodnak anyagi és szellemi értelemben is. Ez elsőre logikus, hiszen ami az egyiktől távolodik, az egy másikhoz éppen közeledik mind a fizikai, mind a szellemi, lelki térben. De az illúzió világának, akárcsak az anyagi univerzumnak, van egy speciális formája, természete, ami ezt a logikát felülírja. Az anyagi univerzum a folyamatos tágulás állapotában van, és talán ez soha meg sem áll. Nehéz elképzelni, de ez azt jelenti, hogy a tér minden pontja, még az egymáshoz közel vagy egymás mellett állók is a tér minden irányában, gömbszerűen távolodnak egymástól, és egyetlen pont sincs, ami egy másikhoz közeledne. Bármelyik pontot nézzük, tágulása során nem ér utol egy másikat, de még csak nem is közeledik egyetlen másik ponthoz sem. És így működik ez a szellemünkkel, a tudatunkkal, velünk is: minden gondolat, érzés, ami a tudatunkban megszületik, már létrejötte pillanatában leválik rólunk, és azonnal távolodni kezd, késedelem nélkül, visszafordíthatatlanul. És nem közeledik senkihez, bárki látja, érzi vagy megérti, hanem egyszerre távolodik mindenkitől. Mintha sugároznánk: minden termékünk, megvalósításunk, szellemi rezdülésünk, lelki felvillanásunk azonnal elhagy minket, és gyorsulva kiárad a végtelenbe. Egy darabig még látjuk, majd örökre elvész szemünk elől, de nem ér oda senki máshoz sem. Megszületik, leválik, eltűnik mindegyik. Egy örökké táguló anyagi és szellemi térbe sugárzunk, és nem tarthatunk magunknál semmit.

154. Ha így értelmezzük a buddhizmus legalapvetőbb törvényét, az aniccsát, akkor ezt mondhatjuk: az „én” nézőpontjából minden mulandó, a jelenségek (amibe az „én” is beletartozik) természetét szemlélve viszont minden változó. A mulandóság az „én” nézőpontja, ellenben a változás a létezés természete.

155. Az ilyen gyémánttörvényekkel szemben fel sem merülhet az elfogadás kérdése. Vannak és kész, nem érinti őket a véleményünk. De a viszonyulásunk, a nézőpontunk már érdekes, azzal kapcsolatban jogosan kutatunk. Nekünk fontos, hogy számunkra minden elmúlik, minden (minket is beleértve) folyamatosan változik, és minden állandóan és megállíthatatlanul távolodik tőlünk. Minden, tehát a jelenségek és benne mi is, vagyis az „éntől” az én” is állandóan távolodik, és újra születik, és távolodik… az összes pillanatban, és a pillanatok végtelen apró töredékeiben is. Minden dharma folyamatosan a végtelenbe sugároz, semmit meg nem érintve, számunkra örökre elveszve, nekünk örökre elérhetetlenül. Az az illúziónk, hogy gondolatnak és érzésnek súlya van, de közben olyanok, mint a neutrínók: súlytalanok. Az az illúziónk, hogy gondolatnak és érzésnek hatása lesz, mert egyszer majd elegendő mennyiség gyűlik fel a folyamatos sugárzásunk miatt, de közben csak szétszaladnak, és eltűnnek a térben, hiszen az: végtelen.

156. A fentiek értelmében teljesen nincstelenek vagyunk. Semmit sem birtoklunk egy pillanatra sem, gondolat, érzés és észlelés is azonnal elhagy minket. Teljesen üres és tulajdonságmentes a természetünk. De ez jó hír: semmit sem birtoklunk, ezért semmi sem birtokolhat, köthet meg minket. Szabadok vagyunk. Nem kell elengednünk semmit, és nem is kell törekednünk a szabadságra. Csak be kell látnunk, hogy mindig is szabadok voltunk.