A város úgy tudta, hogy megölte a Szörnyeteget. Elfogták, elítélték, lefejezték már egyszer. Aztán elűzték az asszonyát és a kölykét, majd a zsoldosok megölték a város számtalan polgárát, védve a fattyút és a ribancot, de megérte, mert eltakarodott a városból a fertő, kitisztult a levegő, az utcák megszabadultak a mocsoktól. Megkeresték rokonait, felkutatták hozzátartozóit és barátait, kiirtották gyökerestül a mételyt, és a kölyök az anyjával eltakarodott. Nem maradt rontás, kipusztult a fekete vonzás, kiirtották írmagját is.

De nincs vége sosem. A tisztes polgárok végre megnyugodtak, pedig minden családban voltak halottaik, kiket a zsoldosok öltek meg. Mind sérült, veszített, de megnyugodott, mert együtt tüntették el a várost fenyegető veszedelmet. Évek teltek el nyugalomban.

A polgárok dolgoztak a nap alatt, aludtak az éj alatt, a lányaik szőttek és reménykedtek, ifjaik mulattak és kakaskodtak, és a nász új polgárt nemzett, a remény új hitet szült, az asszony új reményt adott, a férfi új erőt emelt. Ment minden a maga rendjén, a nappalok munkával teltek a fényes, napos, sárga fénnyel áraszott utcákon és piactereken, az éjek szerelemmel és vággyal öntötték el a hálószobákat, a patakokban ezüst víz ömlött, az eső tisztára mosta az arcokat, a felhők terhe elől nevető emberek szaladtak az ereszek alá.  A város boldog volt, egyenletesen lélegzett a körötte lévő mindenséggel, az éggel, az istenekkel, saját tulajdon lelkével. Teremtett, áradt és özönlött hatalma. Körbefonta önnön ereje, saját szépségének és békéjének, mulandóságának és öröklétének csápjai. Az utak réseiből, lakói pórusából, az ég parazsából áradt a szépség és a béke. A Szörnyeteg a múlt emlékeinek ködébe veszett.

Egy lány látta őket először, de nem hittek neki. Álom, mondták, rossz emlék, ijedtség, talán az öregek meséi miatt, talán a zsigerekben lakozó apró kis démonok miatt, talán a szerelem miatt, ki tudja. De aztán látta más is, öregek, férfiak és a tanács emberei is. Nem lehetett tovább tagadni.

Eleinte a fákat lepték el. Aprók voltak, a leveleken ringatóztak, a vékony ágak végén himbálta őket a szellő. Csendesen kapaszkodtak lábacskáikkal, aprón, nagy szemekkel figyelték a várost. A nagyobb példányok a nyár elején jelentek meg, alattuk már lehajlottak az ágak, hosszabb végtagokkal ölelték a fák törzsét, és perzselőbb tekintettel méregették a lent járókat. Az énekesmadarak a balzsamos estéken hamarabb befejezték dalukat, a mókusok korábban kezdték a raktározást, a város világa feszültebben várt valamire. A szörnyeteg utódai mintha egymásból nőttek volna ki, szülés nélkül szaporodtak, nemzés híján termékenyültek, és szótlanul lepték el a közparkokat és a tereket.

A tisztes polgárok mellé ültek, fényes, mély tekintettel mérték őket végig, csendes türelemmel jártak alig felegyenesedve az utcákon. Utánozták szokásaikat, lassan, kimérten üdvözölték egymást és a járókelőket séta közben, lágyan meghajolva, törzsükkel biccentve, pillanatra finoman lesütött szemekkel. Nem volt nemük, szült mindegyik, és kölykeiket gyorsan felnevelve megjelentek a város lakosai között. Lágy, de szilárd tekintetükkel találkozni lehetett a boltokban, a piacokon, a csillogva szikrázó vizű szökőkutak karéján, a fényes, napos, kövezett városi tereken. Nem zavartak senkit. Furcsa módon hozzájárultak a város boldogságához, a kiegyensúlyozott mindennapokhoz. Ha idős polgárasszonyoknak segítség kellett a bevásárláshoz, ott volt egy közülük, ha terhet kellett emelni, építeni, bontani, szemetet takarítani, a semmiből megjelent egy a Szörnyeteg utódai közül, és megoldotta a problémákat.

A város lakóinak könnyebb lett az élete. A környék, a házak, az utcák észrevétlenül épültek körülöttük, színes téglából, lágy habarcsból, könnyű fémből, de mintha nem is ez teremtett volna, hanem fény és öröm. A konyhák és hálószobák kifényesedtek, tágassá váltak, bizsergetően izgalmassá. Sárga, selymes fényből emelkedett minden, a résekből szivárgó lélegzetből, a kék ég bársonyából, a fehér felhőfoszlányok balzsamjából, csendes, mosolygó érintésből.

Már mindenhol ők voltak. A lépcsőn ülő, fejét falnak döntő szomszéd, a túloldalról átintegető ismerős, a kedves boltos, a régi, rejtett vágyakat ismerő kereskedő, a szellőssé és barátságossá változott városi irodák tisztviselői, a lány a tenger partjáról, a fiú a parkból, a szerelmek és rokonok, az egész biztonságos, családias közösség, mind ők voltak.

A város határai megemelkedtek, a szikár, sárgás fényben fürdő házakat ölelő mezők felemelkedtek, és elzárták a kijárást, de ha nem tették volna, akkor sem megy el senki. A környező hegyek ráborultak az ég felé emelkedő határokra, és lassan körbezárták a sugárzó várost. Nem lehetett sem kimenni, sem bejutni, és ha lett volna kívülről figyelő, csak a körbezárt völgy mély, boldog, egyenletes moraját hallja.

Mintha egy hatalmas kéz lassú, figyelmes mozdulata festette volna fel az égre ezerszínű, lüktető jelét, simította volna el a békés kapualjak árnyékait, és helyezett volna mindent a helyére. Mostanra csak a Szörnyeteg utódai építettek és romboltak, etettek és takarítottak, dajkáltak és temettek, a polgárok pedig boldog, részeg öntudatlanságban lebegtek városuk sárga árnyú, a szívet és a zsigereket átmelegítő csodájában, szemüket az ég felé fordítva, testüket ívben hátra feszítve, hátra hajolva, az ég felé tárt mellkassal, tárt szívvel, átengedve a várost.

Akkoriban jártam arra, és eltöltöttem némi időt velük. A városban idegenül mozogtam, a lakók nem ismertek, elragadtatásuk nem hatott rám, de velük ünnepeltem. Ismertem a Szörnyeteget, írtam róla és megsirattam, követtem az asszonya és kölyke sorsát egy darabig, harcoltam és meghaltam őket védelmezve. Most ezekkel voltam, a régi gyilkosokkal, a bűnös város boldog és öntudatlan lakóival. Megszerettem őket, de mostanában mindenkit megszeretek, mert akkora fájdalom lüktet bennem, olyan mély kút, annyira csodás, iszonyatos gyötrelem, elhagyottságom, magamra maradtságom olyan iszonyata, hogy a legmélyebb kín megteremtette ellentétét, és áradó szeretetté duzzadt. Egyszerre hagyott el minden, és ezt már teljesen nem heverem ki, sosem épülök fel, de nem is akarok, mert a gyönyörű sebem lüktet. Sosem volt ilyen szép az álmom, sosem láttam még ennyire tökéletesnek a világot és a Szörnyeteg utódait, magamat.

A várost a magasra emelkedett határairól figyelem. Ha lakói nem is, én elhagyhatom, mert nem tartozom ide sem. Most egy darabig békében marad, megtalálja boldogságát. Ég veled, aki a végtelent ígérted, és most a végest tartod karjaidban. Engem éget, de táplál a gyönyörű, lüktető sebem.