A.)

A szamszára karmikus cselekvései biztosan nem űzik el a dukkhát, ezt már kipróbálta az emberiség, de a konkrét szenvedést képesek enyhíteni. De a nem-cselekvés sem ér semmit, ha az csak restség, lustaság, nemtörődömség. A nem-cselekvés a dukkha zavarának csökkentése békén-hagyással, a további zavar okozásának elkerülésével, bölcs beavatkozással.

A tudat a szenvedés forrása, de ugyanígy a megszabadulásé is. Amíg nem ismerjük fel, hogy a saját tudatunk belülről okozza magunknak a szenvedést, addig kívül keressük a megoldást, és karmikusan cselekszünk.

Ezért nem lehetséges kívül felépíteni a nirvánát. A nélkülözésben és a fejlett világ bőségében is utolér a szenvedés, mert független a javaktól és a körülményektől, ezért a pokolban és a mennyekben sem kerülheted el, mert a dukkha belül terem, és onnan áramlik szét. Akinek étele van, az nem éhes, akinek háza van, az nem fázik, akinek gyógyszere van, az nem beteg, de azt egyik jószág sem ígérte, hogy ha rendelkezel vele, boldoggá tesz.

A dukkha nem szenvedés, a szukkha nem boldogság. A dukkha a kizökkentség, a szukkha pedig a nem-kizökkentség. A dukkha több mint a szenvedés, a szukkha több mint a boldogság.

B.)

Nem csak az anyagi megjelenés a név és a forma; a lelki és szellemi képzetek, a nézetek, az érzelmek és gondolatok is név és forma. Ugyanígy az alapelemek, a források, elgondolások, anyagi és szellemi energiák, és a megnevezhető dharmák közül a megnevezettek, tehát az életre hívottak is név és forma. Név és forma még az ezeknek keretet adó tapasztalási és létsíkok, és a mindeneknek helyet adó nagy edény, a határtalan, felmérhetetlen és formátlan tér is. A térnek nem lehet neve és formája, de még az is név és forma. Ami nem név és forma, az nem ezeken túl található, mert a túlnani is az.

Minden név és forma valahogyan tapasztalható, ezért megteremti az érzékelésének szervét. Ahol nincs az érzékelésnek eszköze, ott nincs tapasztalható, ahol van tapasztalható, ott van eszköz. Összefonódásuk elkerülhetetlen. Ahol valami tapasztalható, ott ki lehet jelenteni, hogy a tapasztalt és a tapasztalható is kötött, függő, és nem fér hozzá üresség-természetű lényegéhez. Ugyanilyen a tapasztaló és az érzékelés szerve is, mert összefonódásuk elkerülhetetlen. A nem-tapasztalható nem igényli az érzékelés szervét, ezért üres, önmagában áll, nincs neve, nincs formája, ezért van és létezik.

Amilyen a tapasztaló, olyan a tapasztalat, de fordítva is működik: ha a tapasztalt kötött és függő, akkor a tapasztaló is. Miért? Mert ha a látvány hamis, akkor hamis a szem, hamis a látás érzete, hamis a látásérzékelés, hamis a látástudat, hamis a látó formája, és ezért nincs valódi neve. Aminek nincs neve, azt hogyan szólítanánk? Aminek nincs neve, azt hogyan szólítaná meg valami nála nagyobb, nemesebb, igazabb? Ha a látó dukkhával terhelt, akkor a látványt átitatja a dukkha; ha a látvány dukkhával terhelt, akkor a látót átitatja a dukkha.

Aki nevet szerzett magának, annak van formája, az jól érzékel, jól érez, jól tapasztal, ezért tapasztalata igaz és valóságos. A tudat tapasztal, a tudat teremt, nem pedig cselekszik.

C.)

Nincs öntermészete a keletkezettnek és összetettnek, mert mulandó, mert nincs állandó magja, mert alkotórészei állandóan szétszaladnak, és új létezőt képeznek untalan. De nincs öntermészete az egyszerűnek és nem-összetettnek sem. Nincs öntermészete a teremtettnek, de a nem-teremtettnek sem. A dharmáknak sem. Akkor sem fogod megtalálni a létezőben a tovább-nem-osztható, állandó lényeget, ha végtelen kicsinyre, alapjaira bontod szét, mert ez nem mennyiségi vagy minőségi kérdés. A tökéletes entrópiába jutott, a végtelen apróvá, semmivé hullott világ nem az öntermészet felébredésének diadala lenne, csak másmilyen káprázat.

A gond nem az összetettséggel van, ezért nem megoldása a rosszul felvetett problémának a gyémánt-csillogóvá tisztítás, az alapelemekre redukálás. Nem az egyszerű a megváltás, és nem a bonyolult a dukkha. Nyugodtabb állapot, de nem az állatok, a növények, a por vagy a kvarkok szintje rejti a választ, és sem az összeillesztés, sem a szétválasztás nem megoldás. A gond az „én” feltételezése és keresése, bármelyik szinten, a gond az „énnel” végzett cselekvés.