Minap elfogyott a papírom és a tintám, ezért az apáttól kellett kérnem szűkös készletéből. Adott, de megígértette velem, hogy csak téged dicsőítő írásokat fogok a papírra vetni, és ha készen vagyok, megmutatom neki, alkalmasint azért, ha nem is mondta, hogy megítélje azokat, és helyes irányba tereljen, ha eltévednék. Hát, lehet, hogy kicsit majd szégyenkezni fogok, ha olvassa leveleim, mert talán nem azzal a hévvel magasztallak, ami elvárható. Kérlek uram, lágyítsad meg szívét, ha oda jutunk, hogy ne dobjon ki klastromából, mert akkor már valóban földönfutóvá válnék. Nem biztos, hogy megértené, pedig tiszta szívvel kereslek téged, még ha tiszteletlennek is tűnik faggatózásom. Én valóban nem szabnék neked korlátokat, még gondolatban sem.

Semmi sem teljes, és nem is végtelen, értem már egy ideje, mert áldásod nyomán kis világosság gyúlt bennem ez irányban. Aki igazán szeret és tisztel téged, az nem akar korlátozni, ám ez nem csak azt jelenti, hogy nem szab neked korlátokat, még gondolatban sem, hanem azt is, főleg azt, hogy nem ír elő neked korlátlanságot sem. Eszme csak eszme, gondolat csak gondolat, papjaid mégis oly szívesen aggatják rád a korlátlanság és végtelenség kényszerét, mintha legalábbis neked kötelességed lenne, velünk ellentétben, valami végtelenné növekedni. De az ilyen növekedés így csak silányulás; te annyira korlátlan vagy, hogy végtelennek és korlátlannak sem kell lenned, amiért a korlátos ember ezt várja el tőled, mert önmaga szégyenét benned igyekszik megszüntetni. Úgy véli, hogy miután benned megszüntette korlátosságát, mint fogyatékosságát, már más dolga nincs, csak hozzád emelkedni, és lám csak, maga is határtalanná válva megistenül! Nem így mérik az istent, és nem lesz az emberből isten. Gőg élteti ezt a gondolatot is, mint szinte mindent, mi elménkben megfogan.

Nekünk legfőbb érdekünk, egyetlen reményünk a halál iszonyatával szemben, hogy tehozzád térünk, veled maradunk örök birodalmadban. Néha úgy érzem, neked is ez az érdeked. De sajnos nem értem, teremtőm, hogy miért kellett ennyire elkülöníteni a mennyeket, romolhatatlan birodalmadat a romolhatóktól, e piszkos, szennyes földtől? Egyáltalán, mivel a föld is szent kezed műve, amin élünk és botladozunk nap nap után, hogyan lehet ez néha ily elátkozott siralomvölgy? Mi sosem voltunk elég erősek ennyire elrontani, megfertőzni, nálad nagyobb akarat pedig nincs, hát ki tudta meggyalázni művedet? Te voltál? Te annál több és hatalmasabb vagy, hogy futnod, bújnod kellene, hogy leválasztott, tisztán tartott részét saját világodnak menekítened kellett volna, külön, fel az égbe. És azt sem hiszem, hogy ezt itt lent nekünk tartanád fent, hogy nevelődjünk, vesződve tisztuljunk, mert ha őszinte szívvel igazán megfigyelem lakhelyünk, hát látom, hogy itt rengeteg életnek, holtnak és gondolatnak van helye, és mi, emberek nem vagyunk olyan különlegesek, hogy mindez kizárólag értünk legyen; csak magunkat emeljük magunk fölé. Ne haragudj, hogy újra csak szidalomnak tűnik beszédem, mert távol álljon tőlem. Tudom, azt tanítják, hogy a magad képére teremtettél minket, és aki az embert máshogyan látja, az ellened követ el bűnt, de ezt sosem hittem el. Szerintem pontosan az káromol, az az istentelen, gőgös bűnös, aki az emberre nézve istent lát, aki magamagát és faját, kiemelve az élet anyagából és folyamából minden létező és jelenség fölé emeli, egyenesen hozzád, és úgy ítéli, hogy végső országodban másnak nincs helye, csak az embernek. Miféle gondolat az, ami mindenkit alacsonyabbnak lát önmagánál? Miféle lény keverheti össze kapott hatalmát, kifinomultabb eszét a kiválasztottsággal, és hiszi, hogy ez a kapott hatalom egyben jog is igázni és uralkodni a többi faj felett?

Hát bűn téged többnek látni magamnál? Uram, ha te a magad képére teremtettél minket, mégha ezt persze nem is testi valónkra, rút ábrázatunkra értik, hanem lelkünk közösségére, hát mi reményünk marad nekünk megszabadulni és felemelkedni, ha magadból szakított magad, vagyis mi, itt fetrengünk a földi porban! Újra csak a gőgünk; hát mi szabnánk meg neked, hogy műved mely részét emelheted magadhoz, és mely részét kell a sárban hagynod, odavetve az örök pusztulásnak? A magam részéről nem így ismerlek, és nem így szeretlek! Hiszem, hogy minden élőre és élettelenre figyelsz, nem csak az emberre, számon tartod és megmented az összes szenvedőt, legyen az élő, valaha meghalt, vagy sosem élt létező. Vagy ha elhagytad művedet, hát egyben hagytad el, és az egésznek fordítottál hátat.

Hiszen honnan tudnánk mi, oktondi sárfigurák, hogy mi az élet! Mi létezik, mi nem létezik! Csak mert csekély értelmünk valamit mozogni, lélegezni, akarni és cselekedni lát, és mert élőnek nevezzük; vagy fordítva, nem mozog, nem akar, nem törekszik, és halottnak vagy tárgynak nevezzük, attól az még a te kifürkészhetetlen, csodálatos gondolataidban lehet bármi. Talán a te terveidben, miket nem sürget idő, a tereidben, miben nem siettet a feltartóztathatatlan változás, egészen máshogyan is meg lehet élni a létezést, nem csak a mi korlátolt fogalmaink szerint. Hiszen a mi benned való újjászületésünk sem úgy fog történni, hogy koszos, elhasznált és sebzett lelkeink folytatják tévútjaikat az új, égi hazában, hanem bizony levetjük tévedéseink, mint koszlott göncöket. Nem életünk folytatódik, hanem valami, amit el sem képzelhetünk. Mit kezdenénk házadban önmagunkkal, és te mit kezdhetnél egy ilyen agyonvert sereggel? Már az öregek is unják maguk, elfáradnak, várják a pihentető halált, mit kezdenének az örökléttel, ha csak önmagukat cipelhetnék benne az örökkévalóságig.

Ha szent, hát ez a szentség; nem átváltozás, nem növekedés, nem megtisztulás, hanem a tévedések elhagyása, és lényed színről színre látása úgy, ahogyan te valójában vagy.

Úgy látom, mai levelem sem azok közül való, amit az apátnak aggodalom nélkül átnyújthatok. Le is tagadnám, de el kell számolnom a papírral, és egyébként is, úgy döntöttem, vállalom: én így szeretlek. Vigyázz magadra és híveidre, vagyis mindenkire, amíg nem találkozunk újra.