Végtelen mélyen tárul fel előttem a kút. Régóta jövünk, megtaláltuk a helyet. Lepakolhatunk itt a szélén, vigyázz, nagyon mély. Ha belezuhansz, véged, nincs, aki kiemeljen onnan. Páran elmentek fát szedni, a többiek a sátort ácsolják. Nem ismerjük a környéket, de védettnek tűnik: körben hegyek, a völgyben, ahol megálltunk, sötét, áthatolhatatlan, sűrű erdők. Jó lesz itt. Most úgysem tudnánk tovább menni, mindenki fáradt. Hát eddig jutottunk. Itt várlak. A többiek keveset tudnak rólad, mind a maga hitét követi, nem tudják pontosan, kivel találkozunk itt, kinek a kedvéért jöttünk idáig, mivégre volt ez az egész, fárasztó utazás.

De én már ismerlek. Régről, mindkettőnk ősi, homályba vesző eredete óta tudok rólad, és követem működésed. Tudom, hogy te sem vesztettél szem elől. Elkerülhetetlen volt a találkozás. A többieket ígéretek vezették ide. Azért csatlakoztak, mert mind várnak tőled valamit. Ki az életét, ki a reményét keresi, van, aki a szenvedése végét várja megjelenésedtől. Kitartóak. Vidáman kezdték az utazást, tele vággyal és bizalommal, aztán persze csüggedtek és fáradtak út közben, de most, hogy a cél közel, új erőre kaptak. Beszélgetnek rólad, álmodoznak, vagy csak egy dombra állva tekintgetnek körbe, várva jöttödet. A kútba és az égre azonban nem néz senki. Figyelmük szétszórt, reményük önző, szeretetük meghatározatlan. A várakozás köti őket hozzád.

A kút szélén ülök, a földet és a köveket piszkálom egy bottal a lábam előtt. Annyit én sem tudok rólad, hogy biztosat mondjak nekik. De a zsigereimben érezlek. Nemsokára itt leszel, eljössz, mert várunk, és ez kötelez. Ez a sors, köt téged is. A kör része vagy, a nagy történet egyik szereplője, és ha nekem kedvesebb is vagy, mint a többi szent létező, az még nem jelent semmit. Az én világom rólam beszél, az én történetem az én ügyem.

Megláttalak. Most, egészen közel. Hát így jössz el. Nagyjából így képzeltelek. A többiek még nem vettek észre, van egy kis időnk, mielőtt rád rontanak, és körbevesznek rajongásukkal. Ne aggódj, nem kérdezek semmit. Örülök neked. Csak nézlek egy kicsit.

Észrevettek, menj, most az a dolgod. Köszönöm, én már rendben leszek.

Végtelen mélyen tárul fel előttem a kút. Az én világom rólam beszél, az én történetem az én ügyem. Ezt veled sem tudnám megbeszélni, megoldom én, végülis végig erre készültem. Lepakolom, ami már nem kell, leteszem, ami felesleges. Magam maradok a zuhanásban, egyedül az emelkedésben, a terhem letéve, végre a cél felé.

A kút végtelen mélye
az ég végtelen magassága
összeér, és kioltja a teret
eloldja az időben rögzültet
a Teher Nélküli átlátja és meghaladja
önmaga sorsát.
A betöltött közép végre kiürül.