Mikor a koldusnak adtam egy kis aprót, és megköszönte, zavarban éreztem magam. Intettem, mintha mi sem történt volna, mintha ez lenne a legtermészetesebb. És valóban az volt. Ketten voltunk az utcán, és látomásszerűen párolgott el az egyéniségünket elválasztó határ. Valamiféle időkön átívelő közösség érzése öntött el, mintha már sokszor, sok helyen megtörtént volna velünk ugyanez. Hol ő adott, hol én, hol mások avatkoztak színjátékunkba, de csak a körülmények, a díszletek változtak. Több volt, mint élmény, bizonyosságnak éreztem. E közösségérzésből hiányzott minden szentimentalizmus, minden lelkiség, csak tisztán és egyszerűen bizonyosságként lépett elő. Biztos tudata volt annak, hogy sem elveszíteni, sem megúszni nem lehet semmit. Itt és most, ebben a korban és létformában, ebben az időben ez az ember játssza el a koldus szerepét, én pedig a járókelőét, aki némi pénzt dob neki. A közösből adtam közös önmagunknak, a játék részeként. A létezésben, minden megjelenési módjában, a végtelen idő során mindig is voltak szegények, gazdagok és középen lévők, és éppen most, ezen az utcán ez az ember vállalta magára a kiszolgáltatottságot. Valamikor ő volt a gazdag, és én köszöntem meg alázatosan adományát. Ez igaz a többi jellemzőnkre is. Valakik most és itt vállalják a szépség hordozását, míg egy része az élőknek rút, a többség semmilyen. Az emberek egy része reménytelenül ostoba, a többség hétköznapi, és egy vékony rétegbe tartoznak a szellem kiváltságosai. Büszkeséget alapozunk ajándékba kapott képességekre, melyeket sem érteni, sem helyesen használni nem tudunk.

Nincs itt semmi látnivaló. Többször tárgyaltuk már, hogy ítéleteink szánalmasak, alapjuk tévedés. De ha ez nem lenne elég, hát érezzük át a fentieket, és lássuk meg a felszín alatt kitartóan forgó, sosem ítélkező szamszárát, ami pillanatonként ránt a halál őrlőkövei közé élőket, és löki ki a fényre a születőket, akik vajmi keveset tehetnek erről. A szerepük, mit egy életen át játszani kényszerülnek, nem választott hivatásuk, nem döntésük eredménye, csak megtörténik velük. Tulajdonságaik, mikkel abban az életben gazdálkodni lehetőségük adatott, nem személyes érdemük vagy büntetésük. Csak egy helyzet, és bár lényük korábbi tetteikből ered, oka nem felhalmozott bűn vagy jóság, csak következmény, semmi több.

Ott, azon a napos utcán, ahogyan távolodtam az üldögélő koldustól, átmosott a Buddha tanítása: vigyázz, kinek ártasz, kit ítélsz, mit cselekszel az élőkkel, mert a világ oly régi, a szamszára oly időtlen, hogy már minden létező, beleértve nagyot és parányt, volt apád és anyád, és te is voltál mindnek szülője. Minden élőt megöltél már valamikor, és mindnek voltál már te is áldozata. Egy lényt sem sikerülhet igazán elpusztítani, és nem lehet az életét sem megmenteni. Átfolynak egymáson a létezők, elválaszthatatlanok, elkülönültségük látszat csupán, és az Örök Kerék halálnak és teremtésnek álcázva tevékenységét fenntartja a színház kereteit, a szereplők és nézők gyönyörűségére.

Ez a kapcsolat több mint a szeretet. A szeretet válogat, egyhez ragaszkodik, de cserében a többit ellöki. Ez az érzés a szív bizonyossága a mélységes múltban és a végtelen jövőben örök egymásba-ágyazottságról, a megváltoztathatatlan szeretet-törvényről. Bárhány személyiséged volt, akárhány sajátnak tűnő egyéniséget öltöttél már magadra és szolgáltál a megmérhetetlen időben, sosem tudtál annyira kinőni, elkülönülni, hogy ne lettél volna mindig is közülünk való, örökkön egy velünk.

Ez a valódi menedék, ahová elbújtak a létezők, akik még félnek a megvilágosodás erejétől, és inkább forognak tovább az Örök Kerékben. A szamszára befogad, nem kérdez, nem siettet. Ölelő méhe elringat a halálban, és óvatosan, vigyázva szül meg, ha kipihented magad. Nem szeretett még senki úgy téged, mint Szamszára-Anyánk. Rád bízza, mikor lesz eleged a színjátékból, és mikor hagyod el a befogadó, meleg, biztonságos kört. Addig vigyázza álmod, óvja lépteid, és sosem enged nagyobbra törni, veszélyesebb utakra tévedni, jobban ártani másnak, mint amennyit erőd elbír. Amíg akarod, velünk maradsz. És ha egyszer majd megerősödsz és felnyílik szemed, és készen állsz, menni akarsz, akkor majd elenged.

Addig is légy jószívű, kedves Olvasóm, ki egyszerre vagy, voltál és leszel drága szülőm, gyermekem, barátom, mert csak mi vagyunk egymásnak.