A nemtudásra hajlamosak vagyunk predesztinációként, sorsként, fátumként gondolni. Ugyanígy a karmára, ami, mint következmény, elrendeltetetten bekövetkezik, hiszen a törvény nem ismer kivételt, a láncolat nem szakadhat meg, ez a szamszára alapvető ismérve. Ez egyfelől így is van; a keletkezés függő jellege megköveteli, hogy minden oknak következménye legyen, és minden következmény okká válva előmozdítson egy új hatást, és mivel egyetlen következmény sem a semmiből lép elő, mindnek szükséges, hogy oka legyen. Ám ez a kikerülhetetlen összefüggés-rendszer mégsem végzete az embernek, van kiút, egy lehetőség: a tudatszerkezet, a hozzáállás, a szemlélet megváltoztatásának útja.

A törvény csak törvény, a szamszára csak szamszára. Az énjüket önálló entitásként, egységként álmodó létezők a törvény hatálya alá kerülnek, és a nemtudás állapotában élnek; az énjük üresség-természetét belátó lények felett azonban megszűnik a törvény fennhatósága. Nem harc eredményeképpen, hanem működéséből következően. A nemtudás nem gonosz erő, hanem kegyelem, egy alázatos feltétel-rendszer. A lény, miután a függést választja, és igyekszik vágyait megtestesíteni, múlhatatlanná emelni, e feltétel-rendszer alá helyezi tudatát, és a szent szamszára átadja magát, hogy alapként, szülőként, táplálékként és istenként használhassuk. Mikor a körforgásba vetjük magunkat, jelenlegi életünk, lét- és tudatállapotunk kibomlik.

A Buddha következő nagy tanítása a függő keletkezés láncolatáról (paticcsa szamutpáda, 38. bejegyzés) szól. Oksági láncolatként tanítják, de mivel minden ok és következmény önmagában is függő állapotban van, feltétele dolgoknak, és maga is dolog, ami más jelenségek feltételeitől függ, ezért hívhatjuk feltétel-láncolatnak is. Ez jobban kifejezi az egyes tagok kölcsönös függőségi kapcsolatát, és még jobban megérthető, hogy a tizenkét tag nem időben egymás után következik, hanem változó fénnyel egyszerre vannak jelen, és minden tagban ott van a többi csírája és termése is.

A lánc egyes tagjai nem egy az egyben okai és következményei egymásnak, ám pl., ahol vágy van, ott van érzet; ahol érzet van, ott van tudat; ahol van tudat, ott van nemtudás, tehát a lánc elemei egyszerre igazak. Aki szeretné, megállapíthat még tizenkét tagot, vagy lecsökkentheti a jelenlegieket a felére, mindegy, mert a szemlélet megértése a fontos, miszerint a létezés minden ismérve egymásba ágyazódott, egymáshoz képest jelenik meg, egymáshoz mérhető. Nézzük meg most más megközelítésben a láncot:

1. A nemtudástól függők.
2. A karmikus képzőerőktől függők.
3. Az újraszületési tudattól függők.
4. A szellemiség-testiségtől függők.
5. A hatféle érzéki tevékenységtől függők.
6. Az érzékek tárgyakkal való érintkezésétől függők.
7. Az érzettől függők.
8. A vágytól függők.
9. A kötődéstől függők.
10. A létesülési folyamattól függők.
11. Az újraszületéstől függők.
12. A fájdalomtól, öregségtől, betegségtől és haláltól függők.

A tagok bármilyen kombinációban és sorrendben vizsgálhatók, akár fordítva is. Viszonyuk élő és organikus, koordinálnak, és mind magában hordozza a többit, egyesítve az okok és a következmények végtelen múltbéli és jövőbeni hálózatát. Eredetük és végük értelmezhetetlen; nem található a forrásuk, és nem várható a kimerülésük. Ez az a soha nem eresztő életbe-vetettség, melynek tudatában a keleti ember létezett, amitől a Magasztos is szorongott megvilágosodása előtt. Ám a Tathágata felismerte a középutat. Ha a tagokat statikus állandóknak fogjuk fel, és úgy tekintjük, hogy minden, amit valaha tettünk vagy akár elgondoltunk, szívünk legapróbb rezdülése, vágyaink legmélyebben eltemetett maradéka is számtalan kapcsolódáson keresztül következmények végeláthatatlan burjánzását eredményezi, mely következmények elkerülhetetlenül visszahullnak ránk, míg mindet egyenként fel nem oldjuk vigyázva, hogy újakat ne teremtsünk, az a legszörnyűbb rémálmunkat kelti valóra. Az élő sorsösszefüggések fogalmivá merevítése alakítja a lélek élő törvényét vak szükségszerűséggé. De szerencsére mechanikus szabályokat csak halott dolgokra, fogalmakra, absztrakciókra alkalmazhatunk, élő, folyamatosan kibomló és sorvadó, lüktető szervezetekre nem. A középút tanítása itt is megáll; az élet igazsága középen van a vitathatatlanul működő kauzalitás, és az ember szabad akarata és felelőssége között. A vak végzet kizárná a fejlődés, az önmagunk iránti felelősség, a szabadság lehetőségét, és általában kérdésessé tenné a létezés valóságát, puszta mechanikus látomássá degradálva az embert. Még tragikusabb lenne, hogy cáfolná az önvaló-mentesség (anattá) tanítását, mert az embert különálló, a létből kiszakadt egységgé nevezné ki, aki a hatások-ellenhatások szövevényében a többi egységgel kibogozhatatlanul összefonódva egyénileg küzd a karmikus okozatok egyenként való kiküszöbölésében. Mintha kiskanállal akarnánk kimerni a folyamatosan visszatöltődő óceánt. Ám a létezés dinamikus, ezért a Függő keletkezés tanítása az egyént az élet és a növekedés, a változás szemszögéből értelmezi szemben az abszolút létezés életidegen, merev fogalmával. A létezés nem ismer végső, abszolút egységeket, csak folyamatokat, állandóan zajló, egymásba omló dharmákat. Minden szakasza csak egy szintén állandótlan vonatkoztatási pontból értelmezhető, és csak összefüggéseiben jelenik meg.

„Azt hinni, hogy a tett elkövetője azonos azzal, aki a tett gyümölcsét learatja, ez az egyik véglet. Azt hinni, hogy a tett elkövetője más személy, mint az, aki a tett gyümölcsét learatja, ez a másik véglet. A Magasztos mindkét végletet elkerülte, és az igazságról tanított, ami a kettő között van.” (Nidána-szanjutta)

A buddhista filozófia a születés és halál fogalmát viszonylagosnak találja. Mindkettő jelen van minden pillanatban, ahogyan a függő keletkezés mind a tizenkét tagja is. Nem tettek különbséget a múltbéli, mostani és jövőbeli élet között, mert átlátták azok belső azonosságát. Éppen ezért az újraszületés és a körforgás nem igényel bizonyítást, de lepereg róla a cáfolat is, mert a lét könnyen megfigyelhető természetén alapul, és nem bizonytalan fogalmakon. Könnyen belátható, hogy minden pillanatban születik és meghal bennünk és a világban valami, és folyamatosan változnak a vonatkozási pontok is.

„Megszokván, hogy egyként szemléljem a jelen és a jövő életet, feledtem félni születést és halált” (Milarepa)

A Függő keletkezést szokás még felosztani a létezés három látszólagos ideje szerint:

múlt: 1-2. tag
jelen: 3-10. tag
jövő: 11-12. tag

Innen egyetlen lépés, hogy saját életünket és a többi lény életét egységként lássuk, és rácsodálkozzunk a közös látomásra. Ne feledjük, a buddhizmus nem a világ, hanem a látásmód, a tudatszerkezet nemessé formálásának tudománya, mivel minden csak tudatállapot.