Az üresség (szankszrit: súnjata) a buddhizmus legelterjedtebb, mahájána irányzatának alapfogalma. Nagyon nehéz felfogni, és szinte mindig félreértik. Az ürességet könnyű azonosítani a hiánnyal, a semmivel, pedig a legkevésbé felel meg ezeknek. Az üresség egy tapasztalat, mindenkinek más, szavakkal – a nirvánához hasonlóan – nem leírható. Sokat kell vele foglalkozni, figyelni, átélni, megszenvedni és boldognak lenni általa, míg sejteni kezdjük. Valamiféle szabadság, de nem valamitől való, vagy valamihez képest megvalósuló szabadság, hanem a végtelen függetlenséggel együtt járó korlátlan lehetőség, és egy képesség, ami segít ebbe tökéletesen belehelyezkedni, belenyugodni. Az üresség meglátása valahol a lét egyetemes természetének megélése, és az ehhez való tökéletes illeszkedés.

71. Az üresség nem a kitöltetlen, nem a semmi, sőt, mindennek megengedi a létét. Csak annyit mond, hogy minden dolog összetett, tovább bontható, magában nem létező, és folyamatosan átalakulásban van. Egyetlen dolog sem értelmezhető az összefüggések rendszerén kívül. Semminek nem tagadja a létezését, de semminek a létezését nem ismeri fel önmagában. Ebből következően minden név, fogalom, nézet ugyanígy mulandó, mozgó. Ez nem azt jelenti, hogy értelmetlen, csak természete szerint nem áll meg önmagában. Nem nihilizmus, csak annyit állít, hogy semmi sem létezik megváltoztathatatlan lényegként. Az forma üressége nem a forma létezését tagadja, hanem kijelenti, hogy a formának nincs olyan lényegi természete, ami azzá teszi, ami. Az üresség állapotában elengedjük a világról alkotott kategorikus elképzeléseinket, melyeket hajlamosak vagyunk a világ természetének tulajdonítani. A világ ennyiben álom vagy illúzió. Az üresség ugyanakkor nem jelent valamilyen mélyebb, rejtett igazságot az illúzió mögött, mert az megint csak egy újabb kényszeres fogalomalkotási tevékenység lenne, egy újabb ragaszkodás. Az üresség végül természetesen vonatkozik az „énre” is. A ragaszkodó tudatában a világ megdermed, és végül is ez a dermedtség az „én”, ami a tudatot kitépi a dharmák természetes áramlásából.
72. Az üresség vonatkozik az adásra, a leginkább bódhiszattvai cselekedetre is. Az adás pillanatában üres az ajándékozó, az ajándékozott és az ajándék fogalma is. Az ajándék nincs, sosem volt az egyiké és sosem lesz a másiké, még a szintén üres adás pillanatában sem, hát még utána. Ez is csak áramlás, mint a többi dharmáé, ezért az ehhez való ragaszkodás is megfagyasztja, megdermeszti a világot az ahhoz ragaszkodó tudatban.
73. Ahol van gondolat, ott van ilyenség. Ahol van érzelem, ott van ilyenség. Ahol valami van, ott van valamilyenség. Ha látni akarjuk a világ valódi természetét, és el akarjuk érni a felülemelkedett üresség állapotát, akkor szüntessünk meg minden gondolatot, érzelmet, minden valamit, és még az ezek helyett színre lépő semmit is? Ne, mert kőszerű öntudatlanságba dermedni nem megszabadulás, a dermedtség nem buddha-állapot. Az üresség minden gondolat, minden érzelem, minden valami és minden semmi, amikhez a buddha-természet nem ragaszkodik. Az üresség felülmúlja a létezés és nemlétezés fogalmait. Meghaladja a független létezés fogalmát, de helyette nem a nemlétezést ajánlja fel, hanem meghaladja azt is. Az „én” ellentéte nem a halál, hanem a valóságos létezés. Az életébe kapaszkodó lény a halálba tart, az életét elengedő végre létezni kezd. A lények általában akkor ismerik fel magukat létezőként, mikor másoktól függve különállóságukra ismernek. De miféle önálló létezés ez? Miféle létezés ez? Az ürességet felismerő bölcs nem kérdőjelezi meg a létezést, hanem érti a létezést. A kötöttségeket felismerő bölcs nem minősíti, hanem látja a kötöttségeket. A függéseket felismerő bölcs nem rúgkapál függései ellen, hanem a középső útra lel, és nyugalmat talál.
74. Amikor csak teheted, mutass rá a jelenségekre körülötted, és kérdezgesd magad: mi ez?, és bármilyen válasz jut eszedbe, vizsgáld meg őszintén valóságtartalmát.
75. A szamszára nem más, mint a ragaszkodás ismétlődő aktusai, a dharmák folyamatos egymáshoz tapadása, majd szétválása, és más dharmákhoz való újbóli tapadása. Ez hozza létre a lét szövedékét, a függő keletkezést, mely az egymásba fonódó teremtés és pusztulás örökké forgó kereke, állandó képződés és bomlás kicsiny és nagy méretekben egyaránt. Mivel időbe és térbe vetett folyamat, ezért ebben az értelemben örök. Az üresség belátásával ez a kerék nem állítható meg, nem rombolható le; már maga a szamszára szétverésére vagy legyőzésére irányuló vágy is ördögi gondolat, ami nem számol az erőszak tudatot szennyező következményeivel. Az üresség belátásával ez a folyamat megfigyelhető, átlátható, és a figyelő megszabadulhat a függésben való lét következményeitől. Ennek hasznos eszköze a meditáció. A változás a tudatban zajlik, nem a külvilágban. Az ürességben időző lény a tudatában, tehát saját magában idéz elő változást, és bár tudata szabadul, de lénye a létkerékben marad. Nem a létkerék, hanem a hozzáállása, tudatának állapota változik. Az üresség megértésével az elme saját természetét érti meg, ezt pedig saját maga megfigyelésével éri el.
76. Ha mentes leszel minden tulajdonságtól, ha megtisztulsz minden képességedtől, akkor a fogalmak, minőségek, értékek nem tudnak többé hozzád tapadni, és ürességedben felragyog a Valódi Természeted. Ekkor megvilágosodsz, de buddha csak akkor leszel, ha Valódi Természeted már nem látod, nem érzékeled, és azt is visszaadod az elmúlásnak, hogy éntelenséged kioltsa azt a nagy, heves, felesleges ragyogást.
77. Az ész által felismert üresség csak egy megrabolt, megcsonkított valamiség, amit erőszakkal fosztottak meg tartalmától és lényegétől. A bölcsesség által felismert üresség a dolgok legszentebb állapota, a teljes potencialitás, a „minden–ség”.
78. Akik azt hiszik, hogy a tudat üressége a semmi, nem létezett, és létezése most sem valós, azok nihilisták, és nem értik a dharmát. Akik azt hiszik, hogy a tudat üressége a minden, mindig létezett és örökké létezni is fog, ők a hívők, és nem értik a dharmát. Akik értik a dharmát, azok nem hiszik, hogy a tudat üressége létezik, vagy nem létezik.
79. Az „egy” cáfolata a „nem-egynek”. A szép cáfolata a rútnak. A belső cáfolata a külsőnek. Az „egy” igazolása a „nem-egynek”. A szép igazolása a rútnak. A belső igazolása a külsőnek. Minden mindennek a cáfolata és az igazolása. De az üresség tisztasága nem cáfolata semminek, hanem igazolása mindennek. Üresek kezdetektől fogva, nem jöttek sehonnan, és nem tűnnek el sehová. Jobban megnézve mind a kezdetektől mozdulatlan.