A buddhizmus a tapasztalati világot illúzió-természetűnek ismeri fel, melyet a nemtudás által irányított hamistudat láttat velünk olyannak, amilyennek nap mint nap érzékeljük. A felébredés eredményeként majd a dolgokat olyannak látjuk, amilyenek. Ez lenne hát a feladat.

Természetes, hogy ezt meghallva számtalan kérdés merül fel bennünk. Sajnos be kell látnunk, hogy e kérdésekre nincsenek végső válaszok, csak szavak és elgondolások, mert a nirvána nem írható le fogalmi, konszenzuális kifejezésekkel. Mi sem kíséreljük meg a lehetetlent, de amennyire lehetséges, próbálunk közelebb kerülni a létezésünket minden mozzanatában átitató illúzióhoz. Illúzió alatt azt értjük, amit a Buddha: a nemtudás állapotában élő, hamistudattal tapasztaló lények által érzékelt dolgokat és jelenségeket, a létező és a nemlétező világot magát. Értjük még alatta az öt halmazba és a függő keletkezés ismétlődő körébe szorult, a nézetek hálójában vergődő, az idő és a tér képzetében álmodó lényeket. Tehát magunkat és a világunkat.

E sorozatban körbejárjuk az illúziót, sok ismétléssel, újra és újra megfogva, megvizsgálva minden általunk felismert oldaláról, makacsul addig tapogatva, bökdösve, kérdezgetve, amíg csak ki nem derül róla valami használható. A sorozattal egy célunk van: szeretnénk minden asszociációjában és kombinációjában összeszedni az illúzióról eddig bennünk felmerülteket, vagy legalábbis azokat, amikhez kedvünk és erőnk lesz. Állandóan beleütközünk majd saját határainkba, a fogalmak adta keretekbe, rendszeresen ellentmondunk majd önmagunknak, de ez nem baj: nem az igazságot akarjuk megmutatni, ennél azért már bölcsebbek vagyunk, hanem arra figyelünk, hogy minél több aspektust, kapcsolódást, lehetőséget megtaláljunk és lejegyezzünk. Ne keressen e sorozatban majd az Olvasó kohéziót, megoldást, összhangot, nem akarunk eljutni sehová, tekintse inkább gyűjteménynek, összefoglalásnak, amiben az illúzióról hordjuk össze gondolatainkat és azok egymásra hatását, hátha így, legalább részben felfedi magát. Minden szavunk szükségszerűen tévedés lesz, minden megállapításunk ostobaság, minden következtetésünk hamis és vitatható. Nem próbálunk bölcsnek mutatkozni, vállaljuk minden hiányosságunkat előre is, ami nagy terhet vesz le az íróról, de az olvasóról is. A vállalás természetéből adódóan nem juthatunk megfejtésre, de érdekes és tanulságos kalandnak ígérkezik a látszat birodalmában tett utazás. Vágjunk bele!

1. Az illúzióvilág nem csak létrehozott, nem kizárólag passzív termék és inaktív eredménye a lények tudati aktivitásának, hanem maga is aktív formáló, és legalább annyira él és teremt, mint amennyire képződik. Az illúzió formált, de formálja is létrehozóját, és így a tudattal rendelkező lény is egyszerre formáló, valamint az illúzióvilág által formált, tehát: mi magunk is illúzió-természetűek vagyunk, részei a folyton változó dharmáknak. Lehetetlen meghaladni az „én” rabságát addig, amíg magunkat stabil formálónak látjuk, akinek örök lelke, akarata és hatalma van, a világot pedig istenünk, erőnk, képzeletünk, hamistudatunk által létrehozott látszatnak, amit valódi állapotában megértve majd felismerjük önnön stabil és örök lényegünket.

2. Minél nagyobb egy igazság, minél koherensebb, tökéletesebb és nemesebb, annál porosabb, meghaladhatatlanabb és pusztítóbb hazugsággá válik az idő múlásával.

3. Egyfelől igenis van az eszmék között minőségi különbség még a látszatvilágban is, mert ha nem lenne, minden érték elenyészne, és minden tevékenység értelmét vesztené. Másfelől viszont nincs ilyen különbség, az eszmék önértékének híján nem is lehetséges, csak a nagyobbnak tűnő, ám valójában a többihez hasonlóan buborékszerűen üres igazságot felkészültebb értők, összetettebb intelligenciával, nagyobb műveltséggel, meggyőzőbb kommunikációs erővel artikulálták. A hamistudat meghaladása tehát nem lehetséges egy kisebb igazság nagyobbra cserélésével.

4. A hamistudat a lényekben fészkel, és felépíti az illúzióvilágot. De ez csak a nagy összkép, az alap, a létezés fenomenológiája. Ám a fenomén mögött, a részletekben ugyanúgy megtaláljuk ezt a működést. Hamistudat fedi el a valóságot a látványban, az érzékelésben, a kapcsolatokban, a gazdaságban, az érintésben, a szeretetben, életben, halálban, mindenben, ami körülvesz és tapasztalható. A nemtudás nem csak a tudás-hamistudás relációjának fundamentumát határozza meg, hanem minden dharmáét, a létezés legapróbb megnyilvánulásáét is. Ami éppen nem a tökéletes Vanságában, igaz természetében nyilvánul meg, az, legyen bár élő, élettelen, dolog vagy jelenség, éppen a nemtudás állapotában, hamisan mutatkozik.

5. A látszat nem a világ igazságának szándékos, rosszakaratból eredő eltorzítása, nem gonosz erő, ami alantas indíttatásból akarja elfedni előlünk a létezés eredeti, igaz faktumait. Az illúzió is igaz, az is faktum, a valóság, a világ része; a valóság működésének determinált, szükségszerű következménye. Igazságához és létéhez éppoly joga van, mint a tiszta alapnak, a Vanság makulátlan tényeinek. A látszat elfogadása, az abban való megállapodás, a nemtudás tényébe való belenyugvás csak döntés, semmi más, ami nem minősíti a döntés meghozóját. Az igazság keresője célba érése esetén sem jut messzebb, mint a hamistudatban élő, mert amíg a célban reménykedik, nemtudásából nem szabadul. A hamistudattól cselekvéssel szabadulni akaró ember is a hamistudatban marad. Ez a hamistudat csapdája, de ne nevezzük ördöginek, hiszen logikus, hogy semmit nem lehetséges önmagával meghaladni.

6. Az illúzióvilág nem áll elhatárolható részekből. Könnyű lenne úgy értelmezni és szembesülni vele, hogy van egy látszat odakint, amivel viszonyt alakíthatunk ki. Erre mondhatja bárki, hogy ezt értem, illúzió van bennem is, abból állok, hát nem baj, viszonyt alakítok ki a bennem lévő látszattal is. De ez is kevés, mert újra jöhetne valaki, aki már ezt is érti, és összeköti a külső látszatot a belsővel, egyben nézi őket, nem választja szét a világokat, és elhelyezi ebben magát. De megint jönne valaki, aki már messzebbre lát, és felismeri, hogy maga is a látszat része, ezért nincs külső, és nincs külön belső látszat, és ettől nem különbözik ő maga sem, ezért egyben látja a látszatokat, magát is az illúzió részeként tekintve. De ez is kevés, barátaim, mert a probléma még két réteget felölel: egyfelől nem alakíthatunk ki vele viszonyt, mert a külső, a belső, és mi magunk nem különbözünk, nincs közöttünk semmilyen határ vagy heterogenitás, az illúzió egynemű és egylényegű, monolitikus, homousion, nem homoiusion. Másfelől az illúzió nem a világ természete, hanem maga a világ. A létrejött, kibomlott, kisarjadt létezés eleve illúzió, sosem volt más, nincs tiszta, ősi eredeti természete, ami illúzióvá romlott, és ezért a világ nem megjavítható. Ha megvilágosodva úgy látjuk a dolgokat, ahogyan vannak, akkor nem a létezés eredendően igaz formáját ismerjük fel, mert olyat minőségénél fogva sosem birtokolt, hanem valamit rajta túl, tőle függetlenül. Emlékezzetek Prakriti táncára (buddhizmus előzményei sorozat): a Purusa nem a lecsillapodott, rögzült és igazzá vált Prakritit figyeli felébredése után, hanem elfordul tőle. A világban nincs megváltás, nincs megigazulás: a világ maga az illúzió, ezért jött létre, ez a feladata, és mi elválaszthatatlanul a részei vagyunk.