Elérkeztünk a Négy mérhetetlen velejéhez. Most átbeszéljük lényegét, a mélyébe tekintünk, és egyben magunk kút-mélységébe is belátást nyerhetünk. Ez az ösvény is végtelen, és erősítsd meg szíved, kedves Olvasóm, mert bár reményt is adhat, amit látni fogsz, de el is szörnyedhetsz a kihívás és a kút mélysége miatt. A Buddha által felmutatott Együttérzés nem olyan könnyű és kedves, mint a tévtanítók hamis, cukrozott hazugságai, hanem nehéz, embert kívánó, és nem való mindenkinek; azaz igaz, és igazán embernek való.

Lehetséges-e együtt érezni bárkivel? Képes-e valódi közösséget teremteni más lényekkel az, aki tudatának rabja? A buddhizmus szerint nem. A valódi együttérzés ugyanis szintén nem érzelem, és nem is az értelem mozdulata, hanem a valódi közösség, az együtt-levés, az egy-ség megvalósulása, amikor az érzést önmagában észlelő egyén és az érzés tárgya nem különíthető el „én”-re és „ők”-re. Az általánosan ismert emberi együttérzés, empátia és szeretet nemtudás-alapú. A másik emberrel való közösség érzése, és amit a másik állapotáról tapasztalunk és gondolunk a hétköznapokban, mind már a saját tudatunk nyelvére lefordított, szűrt és értelmezett tapasztalat, mert csak így vagyunk képesek az észlelést felfogni és átérezni. Aztán ehhez a saját értelmezéshez viszonyulunk, erről a már átfordított, torzított tapasztalatról alakítjuk ki saját véleményünk. Ebben a megismerési és hasonulási folyamatban nemhogy benne rejlik a tévedés lehetősége, hanem ez maga a tévedés. Részben van lehetőségünk arra, hogy megsejtsük a másik érzéseit, de azt állítom, hogy saját tudatunk, az öt halmaz (36. bejegyzés) fordítási és értelmezési torzításai miatt ez mindenképpen téves lesz. Persze önneveléssel, az empátia erősítésével, az érző lények szempontjainak megismerésével komoly fejlődést lehet elérni a hétköznapi együttérzés fejlesztésében, és ez is rendkívül fontos az erkölcsös világi működés és a békés társadalom megteremtése során, de számolni kell azzal, hogy az egok közötti falakat a hagyományos módszerrel sohasem lehet lebontani. Amíg van „én”, addig áll a fal, ez vastörvény. Ezt láttuk a világban mindig, és ezt látjuk most is: az emberek képtelenek békében élni egymással, és soha nem is fognak. A fejlett lelkek képesek a párbeszédre, de a másik megértése rengeteg vitát, munkát igényel, túl sok időt visz el, az emberek túl sokan vannak, ezért mindig sokkal több lesz a megoldatlan, veszélyes problémánk, mint az egyeztetett, átbeszélt, lezárt ügyünk egymással.

Az eredendő jóságunk hangsúlyozása veszélyes tévút. A bölcsek kevésbé érthetik félre, de az átlagember könnyen belecsúszhat önmaga gyönyörűnek, tökéletesnek, eredendően kristályfényűnek, angyallelkűnek, csodának stb. való látásába. Akinek a szemét még sok por fedi, ezt nem fogja érteni. Az ilyen ember befizet egy ásramba, ott a gyümölcsligetben meditál, és mosolyogva szívébe zárja a világot, miközben a koldusok, szegények és nyomorultak tömege a kerítésen túl hömpölyög, gondosan elkülönítve személyétől. Vagy megteszi ezt a budai erkélyéről, alant látva a várost. Kinyílik a szíve, mindenkit szeret, de aztán az utcán a lábára lépnek, a villamoson rászólnak, a boltos rámordul, és a szép érzés elpárolog. Sajnos ez a szereteten kívül igaz a rosszul értelmezett együttérzésre is. Az együttérzést is lehet egyoldalúan, részrehajlóan gyakorolni.

Amíg az egyéni lélek (átman) téves képzete fennáll, nincs lehetőség a dharmikus együtt-érzésre. Fontos a megfogalmazás. Nem az egyéni lélek feloldásáról beszél a Buddha, hanem az annak létezésébe vetett téves képzetről (30. bejegyzés). Az együttérzés több mint a szeretet, de nem valósulhat meg, amíg az én létezik, mert addig állnak a falak. Ha a nemtudás eltűnik, ha a három jellegzetesség feloldódik (28-30. bejegyzés), akkor az én eltűnik, a falak leomlanak, az együtt-érzés önmagától, erőfeszítés nélkül megvalósul. Addig lehetetlen; nem lehet szeretni mindenkit, nem lehet megérteni a másikat, és nem lehet az egymás közötti problémáinkat megoldani. Az együttérzés az anattá (én-mentesség) felismerése után lehetséges. Ez a nagy titok: amíg az egyéni lélek téves képzete (átman) él, addig a szeretet lehetetlen, az együttérzés lehetetlen, mert a saját tudat mindent behatárol, abba végérvényesen be vagyunk zárva. Amíg van én és te, nem lehetséges együttérezni. Mindezt a halmazokon torzultan áthatoló egyéni szenvedés csak tovább nehezíti. Ha eltűnt a nemtudás, feloldódott a három ismérv, eltűnt az „én”, akkor felragyog a valódi együttérzés, hiszen természetes együtt-érezni azzal, ami te magad is vagy.

Kizárólag a tudatodon belül létezel, csak addig terjedsz. Ez nem lenne baj, mert a tudat, ha közössé teszed, és nem ragaszkodsz egyéni határaidhoz, végtelen. Gondolj valamire, ami a tudatodon kívül van, és hopp: már be is vontad azt határaidon belülre. Most került be? Nem, már eleve ott volt, de te képessé váltál a felismerésére, mert elengedted görcseid. Tágítottad a határaid? Nem, mert nem lehet tágítani a végtelent. A tudatod határtalan, és amikor felismered, képes leszel bebarangolni mind nagyobb területeit. Azt látod, ami a tudatodon belül van, ez gátnak, akadálynak tűnik; hát oldd fel a gátakat, és minden a tudatodon belül lesz. A gátak leomlása után az együtt-érzés úgy lesz természetes állapotod, mint most az elkülönültség.

Az együttérzés nem szeretet, már tárgyaltuk. A szeretet válogat. Az együttérzés nem a nekünk tetsző felé irányul, hanem minden irányba. Az együttérzés dharmikusan nézve a legtermészetesebb érzésünk. Még nem csak nem is a másikba olvadás, vagy a világ magunkba olvasztása, hanem a világ és az „én” közötti látszatkülönbség felismerése, az ego falainak leomlása, az egyéni lélek téves képzetének elvetése. Az együttérzés karmikus állapotunkban pokoli nehéz, megerőltető, és sokáig nem tartható. De dharmikusan az olyan ember felé is érezzük, aki éppen a gyerekünket erőszakolja és öli meg a szemünk láttára, sőt: aki a végleges pokolba taszít, mert ez az együttérzés igaz természete, ez az igazság. Ezt nem lehet embertől kérni, csak megvilágosodott tudatú lénytől, de a buddhizmus olyan, mint a kétélű tőr: ha foglalkozol vele, megvág, aztán a seb beheged, és új szövet nő a helyére.

Az együttérzés nem érzelem, és az értelem sem fogja fel. Az együttérzés a természetes állapotunk, amitől a nemtudás választ el. Mikor a legenda szerint egyik életében a Buddha tagjait lefűrészelték, nem érzett haragot. Azt állítom, hogy a hagyományos értelemben megbocsátást sem. Nem érzett semmit, amit mi emberinek mondanánk. Hanem érezte és látta a szamszárát, a közös sorsunkat, a közösséget. A valódi közösséget. Az emberi szeretet korlátai nyilvánvalóak, de az együtt-érzés határtalan. Az együttérzés nem szeretet, nem érzelem, hanem látás. A másiknak az úgy látása, ahogyan ő van, legyen ez a másik élő vagy élettelen.

A káprázatban élő ember együttérzése még önmagára sem terjed ki, még önmaga is a tudatán kívül van. Nem csak a lelki, de az intellektuális belátás is hiányzik belőle. Nem érti a másik lényt, nem is érdekli, mert önmagába zárt, és csak a saját szenvedését érzi. De értelme felfoghatná a szenvedés egyetemességét, a kín általánosságát, a boldogságnál sokkal gyakoribb jelenlétét a világban. A szenvedés, a dukkha a szamszárában természetes, ez a Létkerék nyelve, lényege, tévedésünk következménye, és nagyon furcsa meglepődni rajta, ha utolér. A szenvedő átlagember panaszkodását még meg lehet érteni érzelmei és az önzése alapján, amikor a saját fejfájása miatt panaszkodik, de közben hidegen hagyja egy bangladesi árva gyerek szeméttelepen folyó haláltusája. De ha a fájdalmának oka már az értelme előtt is rejtve marad, az eget és a sorsát okolja, akkor ott már sötét gonoszságot vagy mély butaságot kell feltételezni, és azt, hogy nem csak a tudata, de még az értelme sem fogta fel a világ alapvető természetét.

Nem azért szenvedünk, mert bűnösök, hanem mert vakok vagyunk. A vakságra pedig a dolgok valódi lényegének a látása, az együttérzés a gyógyszer.

Képtelenség szeretni felebarátaidat. Még a legnagyobb szenteknek is van ebben határ. Ezt nem lehet kérni senkitől. Aki erre teszi fel az életét, az csalódni fog, kudarcok érik vállalásában, és megkeseredett emberként fejezi be az életét. Sőt, nem is akarom szeretni felebarátaimat, mert gonoszak, gyávák, undorítóak és lelketlenek, ahogyan én is. De együttérezni akarok velük, mert látom közös sorsunkat, szamszáránkat. Nem szeretem őket, sem magamat, és remélem, hogy ők sem szeretik magukat, mert akkor majd fejlődni akarnak. De együttérzek magunkkal.

A tág tudatosság mindig körbeölel, mert az az otthonunk. Ott a helyünkön vagyunk, békében, tisztán, üresen. De időnként megfeszülünk, kapcsolódunk, átszíneződünk valami mulandóval, függővel, és olyankor eljátszunk egy szerepet. Minden szerep megfeszít, rugalmatlanná, éntelivé és a dukkhától sújtottá tesz egy időre, de semmi baj: a szerepek mögött mindig ott található igaz lényegünk, a tág, teres tudatosság, aminek, ha engedjük, lehetősége van együtt-érezni minden múlóval és születővel.

Nagyon fontos: ne akard meggyógyítani a világot, mikor a szívedet kinyitod, és együttérzésedet kiterjeszted a többiekre. Fogadd el, hogy csak azzal tudsz együtt-érezni, ami te magad vagy, amit a tudatod átfog, majd ismerd fel, hogy minden a tudatodon belül van, minden mi vagyunk. Így nem csapod be többé magad, hanem befogadod magunkat a szívedbe: így gyakorolj.