Minden nagy törekvésnek két véglete van. Eredmények akkor születnek, ha a törekvő valamelyik véglet irányába indul, majd minden erejét, akaratát mozgósítva megalkuvás nélkül végigmegy a választott úton (a végletek elkerülésére vonatkozó másik alapvető buddhai tanítást, a középút tanát lásd a 115. és még sok másik bejegyzésben). Az egyik végletes módszer a ragaszkodások, a vágy eltüntetésére, a kötődések teljes felszámolására irányuló ösvényen a rögzítések megalkuvást nem ismerő széttépése, a „bátor sötétbe ugrás”. A gyakorló ez esetben sem képes felszámolni az anyagi világhoz fűződő kapcsolatait, hiszen akkor hamar elpusztulna, de a lelki és szellemi kötelékeit elszakítja, nem számolva a következményekkel. Mivel egy élőlénynek nincs, nem lehet tapasztalata a viszonyulások nélküli világról, ezért ezt a műveletet csak kivételes vakmerőséggel, a teljes és végleges megsemmisülést vállalva lehet végrehajtani. A viszonyulások felszámolásával megszűnik az „én”, de megszűnik az ismert létezés is, hiszen minden élő és élettelen csak másokhoz mérve értelmezhető, és csak mások viszonylatában képes létezni. Az ilyen ugrás mindenképpen a halál sötétségébe juttat a remény legkisebb maradéka nélkül, mert aki a remény legkisebb morzsájával a zsebében halad át a vonalon, azt a szamszára biztosan visszarántja. Ez a kimeneti, szabadulási lehetőség a lélek útja a semmilyen-kapcsolatok világába, a pokolba; ezt hívjuk „megvilágosodásnak”.

A másik út a tökéletes és teljes, hibátlan és hiánytalan kötődés mindenhez, az „én” válogató és ítélkező funkciójának teljes kikapcsolásával. A beolvadás teljessé és visszavonhatatlanná tétele, hogy az „én” illúziója, eszközeinek, egyediségét és elkülönültségét bizonygató erejének elvesztésével végleg elpukkanjon, mint egy buborék. Az eredmény ugyanaz, az énnel való leszámolás, tehát tulajdonképpen az egyéniség, az én számára ez is csak halál, mert elkülönültsége megszűnik, viszonylagossága, mérhetősége, ezáltal léte, mint látomás, elillan. Mégis, az emberek szívesebben gondolnak az elmúlásnak erre a módjára, mert könnyebb megőrizniük a reményüket életük folytatására ezen az úton, ám valójában személyes létük mindkét esetben véget ér. Ez a kimeneti, szabadulási lehetőség a lélek útja a mindennel-kapcsolatok világába, a mennyekbe; ezt hívjuk „istenhez való megtérésnek”.

Tehát bármelyik véglet felé indulunk, azt látjuk, hogy a halál vár, az „én” halála, hiszen felszámolása, illúzió-természetének belátása mi mást jelenthetne.

De egy hibája van ennek a két módszernek, ha nem csak a dolgok rendje szerint következnek be, hanem törekvés társul hozzájuk: nem működnek a megszabadulás vágya és akarat nélkül, ami bár nemes, de mégis csak vágy. Vágyni pedig csak az élő tud, az énnel, személyiséggel rendelkező élő. A vágy, lényege szerint, egy valamelyest elkülönült entitás késztetése, hogy a külvilágot, valamint a személyiségét és a külvilágot összefűző kapcsolatok minőségét, továbbá önmagát megváltoztassa, és a változás függvényében módosítsa a világról és saját magáról alkotott képét. Tehát a vágy feltétele az „én”. Mintha csapdában lennénk; a megszűnni nem akaró, valamint nem tudó ént kell rábírnunk arra, hogy saját halálán munkálkodjék, és félelmetes, idegen, sötét tájakra jutva felszámolja öntudatát és létezését, és közben e megszűnésre még vágyjon is. Mondhatnák sokan, hogy az eleget élt, az életbe belefáradt ember már gyakorta megpihenne, szinte vágyja az élet terhei alól mentesítő halált, de én nem a test haláláról beszélek, ez nagyon fontos, hanem a végső, örök sötétről, a még a semmibe sem hullásról, a létezés könyvéből való visszavonhatatlan kitörlődésről. Hiszem, hogy élő, aki ezt teljesen megértette, aki ezzel szembenézett, az ilyet még nem kívánt, nem kívánhatott magának amióta világ a világ, mert ez a vágy feloldhatatlanul ellentétes mindennel, ami létezés. Erre képtelenek vagyunk vágyni, nem tudjuk sem felfogni, sem elfogadni.

A létezésnek eredendő oka a totális semmitől való kozmikus iszonyodás, és a lét változatossága, burjánzása már csak az ennél jóval kisebb félelmek megtermékenyítő erejének következménye. A létezés fő oka a nemléttől való rettegés, és ugyanígy, az „én” oka a „nem-éntől” való iszony. A létezés bármire képes a puszta létezésért, képes tévedni, hazudni, ölni, sokasodni, illúzió-világot teremteni, istent alkotni, hamis reményben hinni, csak ne kelljen szembenéznie a közeledő éjszakával. Az énnek a megszűnés fogalma értelmezhetetlen; nem a létezésével ellentétes, mert ez az ellentét még feldolgozható lenne munkával, szent gyakorlatokkal, belátással, megvilágosodással, istenhittel, hanem a természetén kívüli, sőt természete éppen a megszűnésnek ellenére képződött, a megszűnés tagadása miatt jött létre.

Mi hát a megoldás? Nem tudom. Sem a megvilágosodott személy, sem az istenben teljesen alámerült szent nem számolta fel tökéletesen függéseit. Úgy mondják, hogy a Buddha és a bódhiszattvák, miként az arhatok (a hínajána irányzat szentjei), bár a nirvána elérése után is közöttünk maradnak, már nem érinti őket a karma. Kapcsolataik a külvilággal nem szűnnek meg, sőt megnemesedve még hasznossá is válnak, és jó hatást gyakorolnak környezetükre. Egy valami változik: lényegük dharmikussá válik, kikerül a körforgásból, mert a szamszára már nem hat igaz, valós lényükre. A lényükre, ami megmarad. Létezésük megmenekül a karma szorításából, megszabadulnak, de a mindenség nagy könyveiből nem törlődnek ki.

Egyetlen létező sem képes elképzelni nemlétezését. Egyrészt félelemből, mert bármit mondanak, igazából nem vágyják a halált, még az életüket önként eldobók sem, mert egy áthághatatlan korlát lehetetlenné teszi számunkra a teljes és végleges megsemmisülés akarását. Másrészt a létező alkatilag, természetéből adódóan, pusztán azért, mert létezik, nem tudja felfogni saját halálát. A létezés ténye kizárja a nemlétezés akarását és megértését. Még a személyiség elvesztését, a teljes sötétséget, az istenben való feloldódást és eltűnést sem tudjuk elképzelni magunk nélkül, mert mi veszünk el, mi vagyunk a sötétben, mi oldódunk fel saját megsemmisülésünkben is. Nincsenek fogalmaink a születésünk előtti nemlétünkről sem. Ezen a határon az emberi lélek képtelen átlépni. A létezésre pedig vágyunk, minden pillanatban, ha akarjuk, ha nem, ugyanis a létezés maga a vágy; pontosabban a létezés és a vágy, ahogyan a Buddha is tanította, ugyanaz! Mikor vágysz, akkor létezel; mikor létezel, akkor vágysz. A létszomj hoz létre, a létszomj hiánya a nemlétezés, de a nemlétezésre nem vágyhatsz, ezért a létszomjat képtelen vagy elengedni. Amikor mégis elengeded, buddha lettél, és nem kerülsz vissza a szamszárába. De vajon a nirvánába sem? Vajon valóban leszámoltál a szomjjal? Elengedheti-e egy létező a létezést?

Nagy talány ez, a legnagyobb, csak arra tudlak kérni titeket is, kedves Olvasóim, hogy elmélkedjünk rajta együtt.