Brahminok, remeték, közemberek, munkások és szántóvetők, dolgosak és dologtalanok, reménykedők és hitehagyottak, értők és értetlenek, a múltba ragadtak, a jövőre várók, valamint az itt-és-most követői mind itt nyüzsögnek, tesznek-vesznek, vágynak és haragszanak, és mind hiszik a létesülés és halál dolgaiban hitüket, hirdetik nézeteiket, vallják meggyőződésüket. Keringenek, hangoskodnak vagy hallgatnak, előállnak vagy elbújnak, harcolnak vagy furfangosan érvelnek, de mind részei a tengernek, és mind fennakadnak a nézetek sűrű szövéssel font hálójában, mikor azt a szamszárába merítik. Mert a Buddha mondta, hogy „mindezek csupán az érintkezés hat alapján át történő ismételt érintkezés révén tapasztalják ezeket az érzéseket. Az érzés, mint feltétel nyomán vágy keletkezik bennük; a vágy, mint feltétel nyomán kötődés alakul ki; a kötődéssel, mint előfeltétellel jár együtt a létesülés; a létesülést feltételezi a születés; s a születéssel, mint előfeltétellel jön létre az öregedés és a halál, a bánat, siránkozás, szenvedés, gyász és kétségbeesés.”

A létforgatag rabjai nem értik a hat kapu természetét, forognak, törnek, remélnek és félnek örökké. Gazdát cserélnek, hitet váltanak, testet és szellemet dobnak el és öltenek fel újra és újra, míg használják a hat kaput, és az használja őket. Kötődnek a testükhöz, tapadnak az érzéseikhez, vonszolják őket a hat alapon át beléjük ömlő látszatok. Testük a hanyatlás tanyája, lelkük a tévedés otthona, de aggódva kapaszkodnak féltve őrzött szétporló javaikba. De a Buddha mondta, hogy „aki megérti az érintkezés hat alapjának eredetét és elmúlását, a bennük rejlő kielégülést, nem-kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, amint ezek valójában vannak, akkor érti meg azt, ami túl van mindezeken a nézeteken.”

A nézetek bábjai, a vélemények szolgái mind teret akarnak maguknak, legyenek innen a jón vagy túl a jón. Élni, hatni, vágyni, teremteni és változtatni akarnak, megjavítani a mit sem sejtő, bűntelen szamszárát és annak összes lakóját; vagy csak létezni, örülni, pazarolni és békében lenni vágynak, de mind időt, helyet és szerepet kérnek, nem merik elengedni nézeteik rendszerét, és ezért fennakadnak a nézetek sűrű szövésű hálójában. És a Buddha mondja, hogy „bárki spekuláljon a múltról és jövőről, bárkinek legyenek is megrögzött nézetei a múltat és jövőt illetően, bárki is állítson fel különféle tételeket a múlt és jövő vonatkozásában, mindezek fennakadnak e hálóban. Bármikor is merülnek fel, eleve úgy merülnek fel, hogy fogva vannak ebben a hálóban, fenn vannak akadva, bele vannak foglalva ebbe a hálóba.”

A hat kapu köteléke elvághatatlannak tűnik a Létkerék lakói számára, ezért nem keresik a kiutat, nem hagyják el kötődéseiket, nem szűnnek vágyaik és indulataik. Úgy hiszik, hogy a hat kapu érzetei maga a létezés, hogy azon túl semmi nincs, és a hat kapu az igazi, egyetlen és valóságos világra nyílik. De még aki tudja is, hogy a szamszára látszat, az sem meri elengedni a hozzá kötő láncokat, mert fél a sötéttől, fél az elmúlástól. Pörög, forog és törik mind, aki érti, és mind, aki nem tudja, kicsi és nagy, igyekvő és céltalan, boldog és szenvedő, és mind együtt álmodják a világot. Ám a Buddha mondta, hogy „a Tathágata teste elmetszett létesüléshez-kötő-pórázzal áll. Amíg teste áll, az istenek és az emberek még láthatják őt. Teste felbomlása és az életképesség kimerülése után azonban az istenek és az emberek nem fogják többé látni őt.”