Cseppről cseppre, átfolyva, átbillenve. Egy nagy fa magasában, egy zöld levelének fő erén végigcsúszva, a levél szélei által képzett vályúban, ki a levél hegyére, ott a széllel mozgatott levéllel együtt himbálózva, míg le nem zuhan a csepp, bele a feláztatott talajba. Belefolyok a föld réseibe, apró férgek bőrén tapadok meg pillanatokra, kicsiny lényeket nedvesítek, bogarak lárváinak adok inni. Kiszakadok a cseppből, és a rögök között török át a falakon, és a réseken át egy pillanatra látom a megállított időt. Semmi nem változik, a repedéseken át feltáruló élők mind lüktetnek. A felszínre érek, ez még nem a menny és nem a pokol, itt, a kettő között, félúton, az élet szent törvényei és kötöttségei között még van lehetőség a szabadulásra.

Felszív a fény, felszárít a meleg, és meglátom alattam a darabokra tört világot. Rög hever rögön, élők tépik a valaha élt és az élettelenek maradékát, nyüzsög az egész csodálatos létezés. Mindent határok választanak el a többiektől, ezért mindent határok választanak el önmaguktól. A létezés mégsem a pokol, mert a határ elválaszt, de lehetőség is az egyesülésre. Emelkedem, és magasból a határok összefolynak, a folytonos mozgás elcsendesül. Aztán majd befejezem. Halál lesz, persze, ez a rendje, ez a megjelenése, ennek tűnik idelentről, mert a körforgás az új erejét a régi feloldódásából szerzi, mert a kalpák végén még az isten is átoszlik a semmibe, hogy aztán az üresség újjászülje. Ez a rendje, ez a módja, mert a megnyilatkozott így teszi a dolgát, így működik, és ebben nincs sem jóindulat, sem rosszindulat, csak folyamat, mert ez a természete. Nem lehet másképp. A víz a talajba mos, a szél elpárologtat, a felhő visszaejt, a Holdban pihenek, a Napban nyugalmat találok, de létezni csak itt tudok, középen. Mikor majd eszmélek, akkor nem a világot tagadom meg, nem az igazságot látom, hanem ugyanezt, az örök törvényt, a létezés mindennapiságát, úgy, ahogyan van, csak elfogadom végre, nem küzdök, nem kapaszkodok, és érzést, eszmét, magamat hátrahagyva az leszek, ami mindig is voltam. A dolgok rendje, önmagam eredete és oka, lényege és következménye, és helyére kerül minden a tudatban és az istenekben. A rög, a víz, a szél, a világ az lesz, ami, az öröm csak öröm, a fájdalom csak fájdalom, én pedig lényege és része mindezeknek. Ott találkozunk.