Az igazságot tudással megismerhetőnek tartják, sőt, azonosítják az igazságot és a tudást.
A valóságot létezőnek tartják, sőt, azonosítják a valóságot és a létezést.
Mintha egyértelmű lenne, hogy az igazság valaminek a kerete, hordozója, megjelenése, teremtője vagy lényege.
Mintha egyértelmű lenne, hogy a valóság valaminek a létezése, eredménye, tere, megvalósulása vagy formája.
A valóságot az igazság megtestesítőjének, az igazságot a valóság törvényének tartják.
Mintha egyértelmű lenne, hogy e kettő egymás feltétele, oka, következménye, kiegészítése vagy megnyilvánulása.

Az igazsággal nem törődnek, ha nem értékes.
De az igazság nem lehet értékes, mert nem lehet önértéke: akkor sem, ha nyitott, és csupa arány meg viszonylat, és akkor sem, ha zárt, és megáll önmagában a maga törvényei között.
Az isten, a teremtő és tökéletes, aki a saját törvényeiben és szabályaiban rögzült, miért lenne nagyobb igazság, mint a teremtett és tökéletlen, aki más törvényeiben és szabályaiban rögzült? Miért lenne egyik szabadabb, mint a másik?
A valósággal nem törődnek, ha nem igazolható.
De a valóság nem igazolható, mert nem lehet igazsága, akkor sem, ha magát hozta létre, mert erejéből kitelt, és akkor sem, ha külső erő hívta létre, akitől függ.
Ha egy valóság igazolható, akkor bármelyik igazolható, és egyébként is: miféle szó vagy áldás jelentheti ki egy valóságról, hogy több és értékesebb, igazabb vagy valódibb, mint a többi?

Az igazsággal nem törődnek, ha nem vált meg a haláltól, a félelemtől és a fájdalomtól, a valósággal nem törődnek, ha nem lakható be, nem szolgálja ki az igényeket, vagy félelemmel tölt el.

Az igazságot akkor szeretik, ha nem viszonyított, megáll önmagában, mert azt mondják, ahol minden csak a másik viszonylatában létezik, az nem lehet igaz.
Pedig a viszonyított, önérték és önvaló nélküli igazság miért ne lehetne valódi igazság?
Az önérték és önvaló nélküli lény miért ne lehetne élő és lélekkel bíró?
A valóságot akkor szeretik, ha nem múlik el, megfelel az elképzeléseknek és az igényeknek, igazolja a nézeteket, beteljesíti a vágyakat, mert azt mondják, ami az embernek rideg, halálos, ismeretlen, nem felismerhető, az nem is igazi, nem értékes és nem erkölcsös.
Pedig az embertelen, istentelen, fel nem fogható, érték-nélküli valóság miért ne lehetne valódi valóság?
A mulandó, a sosem-keletkezett, a keletkezést nem ismerő, az elmúlást nem értelmező, a meg-sem történő miért ne bírhatna Vansággal?

Azt is mondják, hogy az igazság szent, a hit pedig az igazság igénye, mely hit aztán valóságot teremt, ha erős az igazság iránti vágy.
De semmi sem szent, mert ha létezne szentség, az kettészakítaná a mindenséget szentre és nem-szentre, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-szent tartománynak már a létezése bemocskolná a szentséget.
De semmi sem igaz, mert ha létezne igaz, az igazra és nem-igazra tépné a mindenséget, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-igaznak már a létezése megalázná az igazságot.
De semmi sem valóságos, mert ha létezne valóság, az valósra és nem-valósra osztaná a mindenséget, ami lehetséges, de értelmetlen, mert a nem-valós semmissé tenné a valóst, a valóságot teremtő hitet megfogalmazó lényt, valamint a valóság alapját jelentő igazságot.
Vagy minden szent és minden igaz, vagy semmi sem az.

Ha a valóságot az igazság teremti, akkor az ember igazságából, vagy az isten igazságából, vagy más akarat igazságából születő valóság csak az ember, csak az isten, vagy csak valamely más akarat valósága lehetne.
Még ha minden akarat egyet akarna, az úgy születő valóság akkor is hiányos lenne, hiszen hiányozna belőle az összes nem-akart akarat.
De a mindenség végtelen, ezért a mindenség bármeddig növelhető, az akaratok száma mindig megsokszorozható, és aki legalább az ember lehetőségeihez mérten érti, mit takar a végtelen fogalma, az érti, miért lehetetlen eleve megtalálni az igazságot, és kijelölni a valóságot.