Az „én” és a szamszára olyan, mint az alany és a tárgy, mely viszonyban bármelyik fél felveheti az alany vagy a tárgy szerepét. A világ két arca, amik összenőttek, összetartoznak, mint az érem két oldala. Egylényegűek, és csak a nemtudás látja őket különbözőnek. Ha az egyik erősödik, a másik gyengül, ha az egyik előlép, a másik visszahúzódik. Mikor a szamszára erősödik, az „én” tudata elhomályosul, állati vagy vegetatív állapotba süllyed, és öntudatlanul álmodja a káprázat-világot. Mikor az „én” erősödik, a világ visszavonul, az ego terebélyesedik, betölti a megürült teret, és uralni kezdi a szamszárát. Vizsgálja, értelmezi, de csak annyira értheti meg, amennyire azt fejlettsége éppen megengedi. Mivel a szamszára és az „én” is a világ része, egylényegűek: nem egymás részei, hanem egymás aspektusai. Mindkettő egyben a másik is, ezért az „én”, ereje teljében, a szamszárát uralva önmagát vizsgálja, de ezt nem ismeri fel. A világ minél nagyobb területét vonja be önnön hatalma alá, annál közelebb kerül ahhoz a kínzó felismeréshez, hogy elkerülhetetlenül önmagát kellene értenie, mert önmagába ütközött.

A szamszárát az ego által szült teremtményként is megnevezhetjük. Az „én” a nemtudás miatt rendre elfelejti saját gyermekét, idegenként csodálkozik saját köd-teremtményére, kutatja, elemzi, és csak ha elég bölcs, és elég élesen lát, akkor ismerheti fel magát benne. A vizsgálódó elme így körbeér. Okosan figyelve a szamszárát rájövünk, hogy magunkat figyeljük, és csak magunkról tudhatunk meg bármit is. Így értendő önmagunk ismerete.

Az „én” nem ismerhet meg mást, nem találkozhat mással, csak önmagával. Egyrészt azért, mert saját tudatába zárva nincs másra lehetősége, mert bár tudatába a szamszára bármely részét beemelheti, mint sajátját, de más tudatoktól reménytelenül el van zárva. Másrészt azért, mert a külső világ különléte illúzió, hiszen a szamszára a saját tudatából épült, ezért ha a szamszárát figyeli, önmagára néz.

Aki a világról tesz megállapításokat, az önmagáról beszél, aki magát kutatja, az a világot és a létezést kutatja.

A figyelő „én” minél erősebben kontrollál, minél aprólékosabban elemez, minél több részre bont, annál közelebb kerül a szamszára, tehát önmaga lemerevítéséhez, akár megbénításához, és a brutális bonyolultságú rendszer járatai, falai, fogaskerekei, gépei és paragrafusai mögött egyre inkább eltűnik a lehetősége az önmagával való találkozásra.

Az uralás, a világ aprózásának, merevítésének vágya félelemből és nemtudásból ered. A bölcs egyre lazább, gondtalanabb és megbocsátóbb, mert egyre jobban látja és érzi a túlbonyolított felépítmény mögött a tudat folyton folyó áramát, önmagunkat. Az uralás vágya bizalmatlanságon és félelmen alapszik, és óhatatlanul frusztrációhoz vezet, egyfelől mert a tökéletes uralom által megvalósított rend és nyugalom lehetetlen, másfelől mert a teljes kontroll az előzőekből következően nem más, mint a ködvilág fátylai mögött rejtve nyugvó tudaton végrehajtott erőszak. Az uralom, ami az élet megragadására és irányítására tör, nem érti, hogy nincs mit uralni, mert minden csillagban, lényben és jelenségben csak önmagát találhatja, csak önmagát törheti meg.

Ez a szamszára, ezért ilyen a szamszára, és ezért nem az ellentéte a nirvána. A nirvána a nemtudástól megszabadított szamszára, ahol a tudat az „én” és a világ hamis képzetét letéve felismeri önmagát.

A karma az ördögi kör, amely mindig uralomra és eredményre tör, ezért mindig újabb okozatokat, és így újabb okokat teremt, és így tovább a végtelenségig. Annak az igazságnak a nemtudása, hogy az „én” és a világ ugyanaz, újabb és újabb problémákat hív elő, melyek megoldása továbbiakat szül, ezért a káprázatban élő tudat már nem szabadul, kénytelen folyton munkálkodni, hogy a recsegve düledező ködvilág összeomlását megakadályozza. Így válik a karma, ami csak egy törvény, sorssá és rabsággá. Nincs, amit nem a tudat teremt.

Ha életünk egy történet, amit a karma mesél el nekünk, akkor egyszerre vagyunk szereplők és hallgatóság. Szép gondolat, és a karmát hívhatjuk sorsnak vagy isteni rendelésnek is, de a cél az lenne, hogy életünk megfigyelésével és megértésével eljussunk annak alakításáig, azaz a tudás megszerzéséig, a karma fogságából való kilépésig.

Ha az „én” és a világ ürességét felismerjük, a tudat szeme kitisztul, és a világ fátylait fellebbentve önmagára talál, a dukkha megszűnik, a nyugalom megvalósul, a dolgok a helyükre kerülnek.