A kor embere már annyira értelmes, múltja annyira hosszú és tartalmas, tudását olyan magas színvonalon képes továbbadni utódainak, hogy felfedezhette a létezés végső bizonytalanságát, és technikai lehetőségei, de még inkább a közeli jövőben megnyíló technológiák, valamint isten trónfosztása, a tudat felszabadítása egy sor olyan dilemmát nyitott meg előtte, ami döntően megváltoztatta világképét. A minőségi sci-fi irodalom elénk vetíti a tudat áthelyezésének, a klónozásnak, a tudat virtuális halhatatlanná tételének lehetőségét, azaz a lélek, az egyén halhatatlanságát, ami legalább annyira rémisztő, mint reményteli. A klónozás, a teleportálás, a személyiség virtuális hálózatba való áttöltése során az emberi tudat ugyanis nem átkerül, hanem csak lemásolódik, és nem nehéz belátni, hogy a másolat gyökér nélkül, a hagyományos értelemben vett lélek nélkül létezik tovább, míg az eredeti, öntudattal és (munkahipotézisként egyelőre engedjük meg) lélekkel rendelkező egyén pedig meghal, vagy a két lény egymással párhuzamosan létezik egy darabig, ami főleg felfoghatatlan, ha a lelket egyedinek és isteninek tekintjük. Már napjainkban is látjuk, hogy a mesterséges intelligencia, vagy akár csak egy, a kommunikációnkat feltérképező nagy nyelvi modell (chatgpt) is milyen meggyőzően képes egyéniséget produkálni, és ne is említsük az öntudatra és talán saját lelkükre ébredő robotok emberként való elismerésének etikai és erkölcsi kérdéseit. Ugyanígy egyre több tapasztalatot szerzünk mi, emberek, hogy a fejlettebb állatokban is részlegesen megjelenik az „én” felismerésének képessége, egy korlátozott önreflexió, amely képesség úgy tűnik, hogy a központi idegrendszer fejlettségével egyenes arányú. Ha pedig a hindu tanokat is górcső alá vesszük, látjuk, hogy növényben, kőben, jelenségben és még az ürességben is megjelenhet a lélek, mármint az egyedi lélek, és csak abban van eltérés a tanítások között, hogy azok egyedisége vagy istenhez való hasonlatossága a fontosabb jellemzőjük. Látjuk, és be kell ismernünk, hogy egészen egyszerű eszközökkel modellezhetőek vagyunk, a mesterséges alteregónknak még csak intelligensnek sem kell lennie, elég, ha utánozza nyelvünket, tehát a tudatunk megnyilvánulásait, reagálásait, és máris összetéveszthető velünk. Egyre több jel utal arra, hogy a Buddha jól értelmezte a világot, mikor az öt halmaz és a szenvek által meghatározott, változatlan lényegiség nélkülinek írta le a létezőket, benne minket is.

A Buddha nem tagadta a lelket vagy az istent, csak azt mondta, hogy vonatkozik rájuk a létezés három ismérve: mulandók, ezért szenvedésteliek és éntelenek. Nem rögzíthetőek, mert állandóan elmúlnak, ezért kizökkentségben léteznek, és nem kapcsolódnak semmilyen maghoz.

A lélek létezésének kérdése felveti a problémát, hogy bármi van-e? Mert ha valamiről kijelentjük, hogy van, máris kettészakítottuk, dualitásba rántottuk a tárgyat, hiszen egy dolog vansága kötelezővé teszi a rajta kívülálló dolgok létezését, a határain túli világ megnevezését, sőt, mindennek a kizárását az ő vanságából. Továbbá a dualitás azt is feltételezi, hogy ha dolgok vannak, akkor más dolgok viszont nincsenek, tehát az életre-hozás, a teremtés mindig egyértelművé teszi más dolgok halálba-küldését, a teremtés ellentétét, a megsemmisítést.

Az igazi gond ezzel a kérdéssel, hogy elkülönültséget feltételez, sőt, eredményez. Amikor a lélekről beszélünk, mindig elkülönült entitást értünk alatta, ilyen pedig a buddhizmus szerint nincs. És itt érkezünk meg a másik csapdához, ami a legtöbb emberben, vallásban és spiritualitásban felmerül megoldásként: ezek szerint van lélek, de nem elkülönült, hanem csak egy, istentől eredő lélek létezik, mint a hindu Brahman, és az egyéni lelkek látszatok, mint az üvegszilánkon megtörő fény, ami egy fényforrásból ered, de soknak tűnik. Ám ezzel sem vagyunk előrébb, hiszen bármeddig sűrítjük a képzetet, bármennyire redukáljuk, egyszerűsítjük le a lelkek számát, akár csak egyetlenre, a probléma fennmarad: az egy lélek határain belüli és túli tartományokra bontjuk a világot. Persze mondhatjuk, hogy az egy-lélek mindent áthat, és rajta kívül nincs más, de ahogyan az ősrobbanás óta táguló tér, az egy-lélek által befogott világ sem végtelen, illetve egy kis csalással az: önmagába kell záródnia, hogy ne találhassuk határait.

A másik probléma a tapasztalatunk: igenis érezzük, hogy a mi lelkünk, tudatunk, énünk elkülönült. Ez az élmény tagadhatatlan, és hazudnunk kell, ha nem akarjuk elfogadni. Folyamatosan megéljük, hogy ebben az időben és térben, itt és most, ebből a testből nézünk kifelé, és ez változtathatatlan.

A harmadik probléma pedig, hogy a tudat nem lélek, hanem, ahogyan a magyar nyelv jól elénk tárja, csak tudatosság. Nem más, mint a képességek, funkciók, emlékek, akaratok, intellektus, érzelmek stb. gyűjteménye, aminek alapvetően két funkciója van: felismerni a világ jelenségeit, és reagálni azokra önmaga életének fenntartása érdekében. Az emberben, mivel öntudattal bír, már megjelennek magasabb funkciók, és képes pl. önfeláldozásra is, de ezek is csak funkciók, reagálások, amik az intellektus és az öntudat fejlettebb minőségéből következnek. Mondhatnák sokan, hogy a világ jelenségeinek felismerése és az azokra való reagáláson kívül az emberi, vagy fejlettebb állati tudat még önmagát is felismeri, de ez nem egy harmadik képesség, ugyanis ebből a szempontból önmagunk, az egonk, ugyanúgy a világ jelenségeihez, az egyed értelmi fejlődése során feltárt külső világhoz tartozik.

Tehát a tudat az egyetlen, ami létezik, bizonyítható és tapasztalható. És annak is számtalan típusa, illetve megnyilvánulási formája van. A buddhista terminológia szerint lehet emelkedett vagy hétköznapi, lehet megvilágosodott, nem-megvilágosodott, nyugodt, meditatív, ítélkező, vággyal-teli, vágytalan, haragvó, szelíd stb. A hétköznapi tudat állandóan változó állapotait, aspektusait mind ismerjük.

Ezen az úton nem kerülünk közelebb a lélek-fogalomhoz, melynek valamiféle magnak, egyedinek kellene lennie. Még a lélek attribútumaihoz szokás sorolni a halhatatlanságot is, ami már inkább remény, mint megalapozott gondolat, hiszen miért ne létezhetne egyéni, ámde mulandó lélek? Amit viszont mindenképpen tulajdonságul jelölünk ki az egyediség mellett, az a lélek oszthatatlansága, ami a halhatatlansággal szemben valóban alapvető feltétel: akár van személyes lelkünk, akár az isteni egy-lélek fénye lobog bennünk, csak akkor beszélhetünk magról, lélekről, ha az tovább nem bontható, ha kötött és határai egyértelműek. Igazából még az istenibe beolvadó lélektől is ezt várjuk el, hogy bár egyesüljön az egyetlen valósággal, istennel, de azért őrizze meg elkülönült integritását, valamelyest szubjektivitását, önálló érzékelését, tapasztalását, tehát végülis az öntudatát, és ahogyan nem osztódik tovább, úgy ne is olvadjon be végleg semmibe. De a személy végtelenül összetett, hát lehet-e a lelke oszthatatlan? Mi közünk egy olyan lélekhez, ami nem összetett, mint mi, hiszen akkor idegen és hozzáférhetetlen, nem-én, és mindegy milyen, mert nem ismeri fel öntudatunk. Ha pedig nem oszthatatlan, akkor szankhára, tehát mulandó és éntelen.

Itt is vagyunk a legnagyobb problémánál: van-e lélek öntudat nélkül? Léleknek nevezhető-e az, amire az elkülönültség, egyediség minden ismérve igaz, de erről mit sem tud, mert híján van az önfelismerésnek?

A buddhizmus szerint a hagyományosan léleknek nevezett dolog nem létezik (ez persze ennél bonyolultabb, és nem mond ilyet a buddhizmus, de az egyszerűség kedvéért most induljunk ki ebből, és értsük alatta a populáris lélekfogalmat). Nem létezik, mert ha a lélek, vagy bármi más oszthatatlannak tűnik a térben, és öröknek az időben, tehát valamilyennek tűnik, tulajdonságokkal bír, akkor különvált, külön szakadt a többitől, ami nem ő, és ami külön van, arra igaz a létezés három ismérve, tehát mulandó, éntelen és kizökkent, de leginkább szankhára, vagyis összetett, részekből álló, azaz mégsem oszthatatlan. És ami így megnevezhetőként elénk kerül, annak neve és formája lesz, miáltal rögtön viszonyított, illúziótermészetű, és a rá kimondott szavak jelentésüket vesztve peregnek le róla. Leválnak róla a jelzők, amik maguk sem jelentenek semmit, mert az örök a mulandóhoz képest, az egyedi a sokhoz képest, az oszthatatlan egy az osztott sokhoz képest létezik csupán, önmagukban értelmetlenek.

Minden összetett, azaz dharma, és mint ilyen, mindenre igaz a három ismérv. Az egyetlen, ahová fogalmainkkal elérhetünk az, mint a nirvána esetében, a tagadás: meg tudjuk nevezni, mi nem lélek, ahogyan azt minden fogalommal megtehetjük. A lélek, a tapasztalható belső érzékelés-csomó nem az én, nem az ego, nem a személyiség, nem a tudat, nem állandó mag, nem az emlékek stb. De sajnos itt is állandóan abba a felismerésbe ütközünk, hogy nem a lélekről, hanem még mindig a tudatról beszélünk, ami, mint említettük, bizonyítható és tapasztalható, ellentétben a lélekkel.

Talán a lélek fogalmához úgy jutunk a legközelebb, ha mögé nézünk a szenveknek. Azt már tudjuk, hogy a három fő szenv és számtalan kisebb szenv irányít, rángat minket, de nélkülük nem léteznénk, legalábbis az „én” nem létezne. Ha nem lenne a már sokszor tárgyalt öt halmazat, ha nem lenne vágy és ellenszenv, akkor nem lenne mihez viszonyítanunk magunkat, nem lenne meghatározottságunk, ugyanis a hétköznapi tudatot a szenvek határozzák meg. A magasabb rendű tudatot a buddhizmus szerint nem ezek alakítják, de vigyázzunk, amikor a szenvektől szabadulni igyekszünk, ugyanis az általunk ismert tudatot („lelket”) a szenvektől megszabadítva nem találunk semmit, mert az a halál: a halálban is képességeink, érzékelésünk, a lélegzettel ki-be mozgó lélek, tehát a mozgás, a viszonyulás szakadnak meg. A szenvektől való megszabadulást érdemes akkorra időzíteni, mikor a tudatunk már megszabadult a névtől és a formától.

Tehát a lélek fogalmához akkor kerülünk a legközelebb, ha a szenvek eredőjét keressük, mert könnyű belátni, hogy valami mozgatja őket, valahonnan származnak. Az most kevés válasz gyanánt, hogy istentől származnak, mert csak egyik megismerhetetlen fogalmat váltottuk egy másikra, ezért ne is akarjunk kivételesen kijelenteni és megnevezni, csak állapítsuk meg, hogy a világot szemmel láthatóan erők mozgatják, melyek függetlenek a tapasztalótól és a tapasztalattól. Egészen egyszerűen nem kellenek hozzá, mert a világ akkor is működik, ha senki nem szerez róla tudomást.

A léleknek érzékelt jelenség inkább az „én”, tapasztaló képességek rendszere, és ezeknek a tapasztalatoknak a felhalmozott emlékei, amiket egy éncsináló (ahamkára) ébreszt öntudatra, ami az összegyűjtött reagálásokból, tapasztalatokból, viszonyulásokból egy én-csomagot gyúr. Persze amint ezek az emlékek fakulnak, elkopik az „én” is, mely folyamatot látjuk az öregség állapotában, majd legszemléletesebben a halálban. De ez még mindig nem a lélek. A lélekhez legközelebb álló jelenséghez közelebb kerülünk, ha feltételezzük, hogy az éncsinálónak valamihez ragasztania kell ezeket az emlékeket, ami elvégzi a felismerés és az önmagára ébredés műveletét.

Itt kell megemlítenünk a buddhizmussal kapcsolatban felmerülő legevidensebb kritikát: időnként mintha kiöntené a fürdővízzel együtt a gyereket is, tehát néha mintha azért tagadna valamit, mert az ember képtelen arról tapasztalatot vagy megértést szerezni. Eddigi fejtegetéseinkből ugyanis nem állapíthatunk meg semmit tárgyunk valóságáról, csak arról, hogy mi mire vagyunk képesek, mi meddig juthatunk. Idézném itt újra az ezeken a hasábokon már sokszor tárgyalt szútrát, amiben a Buddha nem felel alapvető, de felesleges kérdésekre. Nem tagad, nem állít, csak nem felel, és ez a legbölcsebb, amit tehetett, mert van, amire nincs, és nem is lesz válaszunk. Sokan kutatják, találgatják e hallgatagság okait, de szerintem a Magasztos csak jelezte, hogy nincs értelme fürkészni a megismerhetetlent, és az értékes időt, az emberi inkarnációt elpazarolni megválaszolhatatlan kérdésekre. A buddhizmus, mint már sokszor megállapítottuk, nem a „mit” és „miért” kérdésekre keresi a választ, nem a világ működését elemezgeti, hanem a „hogyanra”, a viszonylatokra, a résztvevők kapcsolataira helyezi a hangsúlyt; részben, mert ezt megismerhetőnek látja, részben mert ez, ami fontos. Nem a tárgy érdekli, hanem a folyamat, nem a fogalmak, mint pl. a lélek, hanem a tapasztalás. Nem számít, van-e lelkünk vagy van-e isten, mert ezek csak szavak, szereplők, fogalmak és tudatállapotok. A lényeg az, hogyan működik a tapasztalás, a létezés, az öntudat, hogyan kapcsolódik az alany és a tárgy, a tapasztaló és a felismert létezők.

Tehát nincs válaszunk, mert már a kérdés is értelmetlen. A hagyományos módszerekkel, kutatással, értelemmel, bölcsességgel, megértéssel biztosan nem lelünk feleletet arra, hogy van-e lelkünk. Talán csak a belátás marad, és végső reményként a megvilágosodás.

Később, egy sorozat keretein belül, áttekintjük a buddhizmus tudat-fogalmait.