Ma korán keltem, mert kint vihar dúlt, a menny dörgése felébresztett. Remélem valóban fentről, trónusodról hullt alá a dörgedelem, és nem alulról, a pokolból, mit átengedtél az ártás hercegének. Mintha a haragodat láttam volna az éji hangzavarban, hófúvásban, viharban, és csendben kérleltelek, ne bűnös faggatózásom miatt támadt volna. Mert bizony nem nyugszik elmém. Oly sok éve fojtom lelkem mélyébe, imádság alá, tanulás mögé, beszélgetések szavai közé fűzve, rejtve, hogy hitem nem kegyelmedből és nem is szívbéli meggyőződésemből fakad, jaj nekem, uram, de ismereteim vittek közelebb hozzád, majd azok távolítottak el tőled, és így ide-oda csapódtam, nem tudva eldönteni, létezel-e? Majd még nagyobb kétségek találták meg amúgy is roskatag hitem, és elbizonytalanodtam abban, hogy van-e egyáltalán létezés, hogy vagyok-e én, és egész teremtésed, és ha igen, hát abból következik-e bármi! Következel-e vajon belőle te, istenem? Ezért aztán oda jutottam egy időben, hogy futottam, menekültem előled, de nem úgy, mint Jób, aki reménytelenül bujdosott feladata elől, mert mikor én elfutottam, azt te hagytad. Azért, hogy taníts, vagy azért, mert nincs, ki visszatartson?

De aki isten elől menekül, hová fut? Szeretete elöl haragjába? Nem futhat ki a világból! Hová futhatnánk önmagunk elől? Ha valóságos a világ, ha illúzió, nem menekülhetünk belőle, ez minden ördöggel cimboráló lélek rettenetes végzete. Elhagyva téged uram, más karjaiban, más birodalmában körbenézünk, és ott vagy. Azt kell csak eldöntenem, hogy ez kegyelem és menedék, vagy csapda és végzet. A világunk a mi világunk, és nincs belőle kivezető út, mert ha te vagy minden, és a mindenen túli is, akkor a kint is bent van, és a te arcod tekint ránk mindenhonnan. Aki fél tőled, aki megtagad, az nagy bajba kerül. De azt nem akarod, istenem, ugye nem, hogy ezért szeressünk? Félelemből, hiányból, kényszerből?

Csak a világgal tudunk kezdeni valamit, csak veled, csak téged és teremtésedet érthetjük meg, azt formálhatjuk, láthatjuk máshogyan, mert amint kilépnénk, újra ott van. Hogy ez ördögi kör, vagy isteni? Ránk bízod eldöntését. Ha kívül kerülünk, akkor is bent vagyunk, ezért aztán önmagunkból sem léphetünk ki, még a halállal sem.

Ragaszkodhatunk hozzád, vagy ragaszkodhatunk teremtményeidhez. Azt mondják, a bölcs téged választ, és nem múlandó teremtményeid egyikét. Azt is mondják, te örök vagy, teremtésed viszont múlandó. A múlandóhoz ragaszkodóknak a válás szakadás lesz, az elválás gyötrelem. A múlandóhoz ragasztott méretű önmagunk szakad ki belőlük elváláskor, és úgy hisszük, soha be nem forr sebünk. De beforr, mert az idő majd enyhülést hoz, ám a seb emléke megmarad, mint ahogyan a test szöveteiben is megtalálható a kés korábbi vágásának nyoma.

A ragaszkodás sűrű gócot hoz létre a lélekben, erősségének megfelelő sűrűségűt. A sűrűbb góc nehezebben enyhül a lélek véráramának oldó hatására, de csillapodik, mert ez is csak múlandó. Ám az áramlással a tudatban széthordott darabkái meg-megakadnak máshol, és fájdalmas emlékeket ébresztenek ott, ahol nem is számítanánk rá. Magunkban nem is oldhatjuk fel soha teljesen legnagyobb ragaszkodásainkat, ilyenkor a közös áramlásba, istenbe kell átengednünk őket, hogy a nagy lélekben szétsimulhassanak. Ne haragudj ránk, ha helyetted egymásban keresünk oltalmat: minden lény a maga szintjén képes kiteljesedni és érteni. Rajtad keresztül megismerni a szeretetet és a tudást csak a szenteknek sikerülhet, mi, többiek, a magunkhoz hasonlóban találhatunk meg még téged is.

Ám mindez csak újabb félelmes kérdést szül bennem: hogyan lehet teremtésed múlandó, ha te örök vagy? Csak úgy, ha kiszakítottad magadból és elengedted, sorsára, a pusztulás erőire hagytad művedet, de ha elhagytad, hogyan lehetsz benne mégis mindenben? Úgy hiszem uram, és ne vedd káromlásnak, de ha te múlhatatlan vagy, akkor teremtésednek is annak kell lennie.

Isten azonos velünk, de közben mégsem lehet azonos, mert aki mindenhol mindig egyszerre jelen van, az nem korlátozódhat szűk, határok által ölelt börtönbe, testünkbe és lelkünkbe. És persze közben mégis csak teljesen bennünk van, mert lehetetlen, hogy csak egy része tartózkodjon lelkünk szűk otthonában, más része pedig kívül rekedjen. Hogyan oszthatnák fel a mi határaink az oszthatatlant? Nem azonos a világgal, mert akkor korlátozva lenne saját teremtménye mezsgyéin belülre, de nem lehet azonos önmaga lelkével sem, ugyanezért. Nem azonos velünk, miközben mégsem más, hát ez a nagy titok, mi emberésszel megfejthetetlen. Mondhatjuk neki, abban nem tévedünk: te magad a lelkek élete vagy, minden élet élete, ki magad és magadtól élsz! Hisz mi nem is vagyunk élet, csak árny és darabja a teljesnek, mi egész bennünk, és ő éli életünket, minden életet ő él, és nem mi, teremtmények, életet hordozó sárfigurák.

Te benne élsz szereteteinkben, barátságainkban, gondolatainkban, és fájdalmainkban is. Képtelenek vagyunk szeretni nélküled, de nem is csak hordozója és segítője vagy érzelmeinknek, hanem benned szeretünk. Barátságot, vonzalmat csak benned élhetünk át, mert a világ a te tested és a lelked, nélküled semmi nincs. Ám így azt is látnunk kell, hogy bizony a neked tetsző szereteten túl a rút és ocsmány vonzalmaink is mind benned történnek meg. Fájdalmaink, félelmeink is mind a teremtett világban, testedben és lelkedben zajlanak. Ezek nem érintenek téged uram, mert tökéletes vagy és mindenható, de szívem visszariad a gondolattól, hogy téged szennyezünk be önmagunkkal, és te végtelen irgalmadban ezt hagyod nekünk. Vagy nem is bűn, mit mi annak gondolunk, és amúgy sem tudjuk műved palotáját, ékkövét, lelkünket beszennyezni? Talán eleve bűntelenek lennénk, mint te, talán csak mi értettük félre örök szavaid? Kérlek, ne gondold, hogy magunkat hozzád mérem, csak megrémülök, mikor arra gondolok, hogy kezed munkájában, a lélegző világban főleg a bűn terem, és mi, esendő teremtményeid még azt sem tudhatjuk, hogy merre rejtezel, merre fordítsuk orcánkat, mikor téged keresünk. Ha nincs válaszod uram, ha a bűn úgy hozzánk tartozik, mint az árnyékunk, akkor kemény szereteted az egyetlen lehetőségünk, hogy irgalmat találjunk saját ítéletünk alól is.

Minden beszéd hiányos, mi róla, a lélekről, de akár magunkról beszél, mert hiányosak és tudatlanok vagyunk az ő nagy művét illetően, ezért minden beszéd bizony mesterkedés, alakoskodás. De hát szólni kell, mit tehetünk, akadozó nyelvvel bontogatjuk elménk korlátolt gondolatait, mikor a teremtést szemléljük.

Most sétálok egyet. Szélcsend van, a hó sem hull, ritka errefelé az ilyen kegyes idő. Kihasználom ezt, és majd később folytatom írásomat. Kérlek, uram, segíts, hogy gondolatom majd ne térjen bűnös utakra.