A mettá a Négy Mérhetetlen egyik, a másik három alapján képező, és a meditációkban leginkább gyakorolt tagja. Mielőtt ezt a bejegyzést elolvassátok, javasolt feleleveníteni a 78-80.-ig terjedő részeket. Ebben az írásban gyakorlatiasabban tárgyalnánk a mérhetetleneket, figyelve arra, hogy a hétköznapi megvalósíthatóságot helyezzük előtérbe.

A szerető kedvesség a gyakorlatban megértő elfogadás, mások érdekeinek megértése, érzéseinek és gondolatainak figyelembevétele, lényének és szabadságának tisztelete képében jelentkezik. Már hétköznapi értelemben is ez az elfogadásnak egy olyan mély szintje, ami nem csak tűréssel, tolerálással, nagyvonalú félrenézéssel viszonyul embertársaihoz, hanem átérzi, magáévá teszi a másik világát, abba belehelyezkedik úgy, hogy közben nem adja fel önmagát, megőrzi énjét, identitását. Magasabb értelemben azonban ennél többről van szó.

A buddhista vipassaná meditáció négy segítő meditációs gyakorlatot szokott alkalmazni:

- mettá meditáció;
- meditáció a Buddha minőségein: A Buddha tulajdonságainak megértésével és gyakorlásával fejlődni a belátás útján;
- meditáció a test személytelen jellegén: test és lélek önvaló nélküli, üresség-természetű, mulandó és dukkhával átitatott valóságán való elmélkedéssel szabadulni meg az örök és személyes „én” képzetétől;
- meditáció a halálon: a biztos elmúlás elfogadása, az ettől való félelem elengedése, az „én” görcsös ragaszkodásainak feloldása.

A fentiek, a mettá meditáció is haladó, javarészt elmélkedő, koncentrációt fejlesztő és a gondolkodásmódot jobbító gyakorlatok, melyek a végső belátást segítik elő. Ám most, ahogyan az elején említettem, gyakorlati oldalról próbáljuk megközelíteni a kérdést: működhet-e a tökéletes elfogadás az emberi társadalmakban úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat?

A mettá művelése elősegíti a társadalmakban a jóakaratot és az erőszakmentességet azáltal, hogy támogatja a Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik összetevőjének, a helyes szemléletnek (gondolkodásnak) a kifejlesztését. Az együttérzés (karuná), örömben való osztozás, önzetlenség (muditá) és a felülemelkedettség (upekkhá) a mettá magasabb szintjei, és mind tartalmazzák a szerető kedvesség, tökéletes elfogadás már megvalósított, magától értetődő szemléletét, ezért a mettával kell kezdenünk a gyakorlást.

A szerető elfogadást, mint korábban tárgyaltuk, nem kezdhetjük a világgal, nem terjeszthetjük ki felebaráti szeretetként minden lényre, minden szenvedőre, beleértve a közömbösöket és az ellenségeinket is, mert értelemszerűen kudarcot vallunk. Hétköznapi valónkban nem vagyunk képesek az általános és feltétel nélküli szeretetre, és ha jobb pillanatainkban ilyet érzünk, biztosak lehetünk benne, hogy becsapjuk magunkat és pózolunk önmagunk előtt. A valóban feltétel nélküli szeretetet még a hozzánk közel állók és önmagunk felé sem tudjuk tartósan fenntartani, mert hangulataink, a külvilágból és szeretteinktől érkező ingerek bármikor kibillenthetnek, nem beszélve arról, hogy az általunk szeretetnek tapasztalt érzést, gondoskodást nem biztos, hogy mások is így értelmezik. Érdemes megfogalmazni magunknak, mit értünk szeretet alatt: jóakarat, figyelmesség, a boldogulás kívánása, cselekvő segítés, a jólét és nyugalom megteremtése, a testi-lelki egészség hirdetése, az ártás elkerülése? Kezdjük kicsiben, és először határozzuk meg, mi a saját szeretet-fogalmunk, majd mérjük fel, hogy mi telik erőnkből annak megvalósítására. Aztán nézzünk szembe magunkkal, és határozzuk meg a kört, akikre, magunkat is beleértve, őszintén és önzetlenül ki tudjuk terjeszteni a szerető kedvességet. Haladjunk lépésenként, és legyünk tudatában, hogy a mettá teljes és tökéletes megvalósítása az, ha az egész világot és minden érző lényt saját mettánk sugara alá tudtunk vonni, de ez nagyon nehéz, ezért meg kell elégednünk azzal, ami lelki képességeinkből kitelik. De ne keseredjünk el, mert sosem lehet több a feladatunk, mint a képességünk, és ha minden lehetőségünket megvalósítottuk, akkor elértük a célunkat.

Ha gyakorlásunk nem tudatos, akkor a mettá nem valósul meg, és könnyen becsaphatjuk magunkat. A szerető kedvességgel elérhető előnyök oly nagyok, és annyira csábító gondolat jónak és szeretetreméltónak érezni magunkat, hogy könnyen átcsaphatunk érzelmességbe, érzelgősségbe. Ez persze csak addig tart, amíg a szeretni vélt ember nem nyilvánul meg az elvárttól eltérően, és rögtön kiderül a csalásunk, aminek jele egy ösztönös hárító, elutasító érzés. A valódi szerető kedvesség azonban állandó, kizökkenthetetlen és megmásíthatatlan, mert nem a lény felszínét, jellemét, gondolkodását vagy cselekedeteit látja, hanem magát a lényt, a változásaiban is változatlan élő jelenséget. A mettá radikális és végtelen elfogadás. Nehéz ebben középen maradni, mert a teljes elfogadás is félreértelmezhető. A mettát gyakorló embertől nem várható el, hogy mindent tűrjön, bármit elviseljen a szeretett lénytől, hiszen saját maga felé is szerető kedvességgel fordul, saját magának is a legjobbat akarja, ezért meg kell védeni magát, tekintettel kell lennie önmagára is.

A mettá természete egyetemes, tehát önmagunk és a világ felé egyöntetűen megvalósul, mert ha bármely irányba kibillen az inga, a szeretet eltorzul, és megjelennek benne az állandóan résen lévő akadályozó tényezők: rossz természetünk, az önzés, ragaszkodás, féltékenység, uralomra irányuló vágy, a gyávaságból eredő önféltés, az irigység. Ezért mielőtt a szeretetre törekednénk, szembe kell néznünk magunkkal kegyetlenül őszintén. Tudatosan, éberen, a tökéletes önismeret talaján állva fel kell térképeznünk jó és rossz hajlamainkat, sosem feledve, hogy bármit is találunk, ne ébredjen bennük utálat önmagunk iránt, mert a mettá elfogadó természete önmagunkra is kiterjed. A mettá nem fejleszthető tudatos jelenlét nélkül, a tudás és bölcsesség nélkül. A tudatlan, egyszerű szent ember mítoszával le kell számolnunk: a bölcsesség, a belátással szerzett tudás nélkül nem létezik valódi szeretet. A szent egyszerűség működésében egyszerű, megnyilvánulásai könnyen értelmezhetőek, befogadása során megvalósul áttetsző nyíltsága, de tudásában, belátásában, bölcsességében, a valóság ismeretében magasrendű, kidolgozott és kifinomult.

A mettá valódi jellemzője, a szeretet végső lényege, hogy eltünteti a belső határokat önmagunk, és a külső határokat mások felé, tehát lebontja a végül is sosem létezett, illuzórikus falakat magunk és a világ irányába, megszüntetve sosem volt elkülönítettségünket, magányunkat. A határok feloldása, a falak leomlása magától értetődővé teszi a másik lény és a világ jelenségeinek, a sorsunknak, életünknek és halálunknak lényegét, a mindent meghamisító káprázatot, és engedi végre úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. A még földhöz ragadt, tökéletlen szeretet a lényre irányul, a másik felé vonz, a vele való közelséget keresi, elfogadja és jóakarattal irányul felé, a tökéletes szeretet ellenben látja, hogy nincs „én” és nincs „másik”, illetve az „én” és „másik” tapasztalható valósága átmeneti és tévedés-alapú. A szeretet tulajdonképpen nem érzés, nem vonzalom, még csak nem is a hétköznapian értelmezett önzetlenség és jóakarat, hanem annak a természetessége, hogy nincs elkülönültség, ezért nincs jó, nincs rossz, hanem a létező valójában végtelen, felülemelkedett és egységes. A tökéletes mettában a fogalmak a határokkal együtt megszűnnek, a világ nem különül el szeretettre és nem szeretettre, az illúzió szertefoszlik, ezért már nincs szükség a jó akarására. Így értendő az a hatalmas titok, az a csodálatos bölcsesség, hogy a szeretet maga a tudás, a nemtudás felszámolása, a világ titkainak megfejtése, a végső ismeret, Isten természete.

Az elején feltettük a kérdést: működhet-e a tökéletes elfogadás az emberi társadalmakban úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat? A válasz: igen és nem, mert a tökéletes elfogadás feloldja az önmagam és a nem önmagam közötti különbséget, tehát a kérdés válik paradoxonná. Ám ha a kérdés értelmét tekintjük, akkor a válasz igen, mert a mettát gyakorlók tapasztalata alapján a módszer működik. A szerető kedvességet gyakorlók életében a hatás azonnali: kedvesebb, szerethetőbb emberekké válnak, akiknek jó a társaságában tartózkodni. Bizakodók, elfogadók, és környezetük problémáit a résztvevők nagyobb megelégedésével oldják meg, mint korábban. Környezetükben csökken az arrogancia, a bántás, mások lenézése, és növekszik az általános elégedettség, az élet minősége. A mettá gyakorlása az emberi társadalmakat jobbá, az életet kellemesebbé, élhetőbbé teszi.