A buddhista hagyomány a létezőket hat világba sorolja. A felosztás értelmezhető szó szerint vagy szimbolikusan is. Szó szerinti értelmezés esetén az összes létező a hat világ valamelyikében él, és az ott uralkodó körülmények, valamint a világhoz tartozó létformájuk szabják meg viselkedésüket. E meghatározottságukon nem tudnak változtatni, szabadulni csak a világukból való kilépéssel, és egy másikba való átkerüléssel lehetséges. Minden világ egy cselekedet és a hozzá tartozó következmény tere, melyek alapvetően determinálják a benne tartózkodókat. A lényeknek, a világok lakóinak karmája az őket leginkább jellemző tulajdonságuk alapján termi meg gyümölcsét, és tartja őket ott.

Szimbolikus értelemben a hat helyszín nem valóságos, hanem hat kategória, melyek kidomborítanak egy-egy lelkiállapotot. Magam erre az értelmezésre hajlok, és a világokat a szenvek és az akadályok által befolyásolt, hosszabb-rövidebb ideig fennálló tudatállapotoknak tekintem. A világok közül csak az egyik kimondottan az emberi létformáé, de mindegyik rólunk, a mi tévedéseinkről szól. A világokba nem büntetés utal, és nem is az tart ott, hanem egyszerűen egyenes következményei, karmái elkövetett tetteinknek. A világok között nincs hierarchia. A haladás nem lineáris, nem alulról felfelé, a poklokból a mennyekbe tartó fejlődés. Egyik sem különb a másiknál spirituális, a megvilágosodást szolgáló értelemben, még ha a bennük való tartózkodás nem is egyformán kellemes. Bármelyikből bármelyikbe átzuhanhatunk. A zuhanás szót nem véletlenül használom: a lények (a fejlett tudatúakat kivéve) nem önszántukból, hanem karmikus okokból, öntudatlanul vergődnek közöttük.

Első a pokol. Itt a lényeket testi és lelki kínok gyötrik. Sűrűn, sokan élnek kis területen, egymás helyét, életterét sajátítják ki. Csak a másik rovására juthatnak némi megkönnyebbüléshez, ezért az amúgy is meglévő szenvedésüket egymás gyötrésével, állandó harccal tetézik. A hely uralkodó érzete a düh, a harag. Egymás húsába mélyedő karmok, csattogó állkapcsok jellemzik. Erős és folyamatos a zaj, a harci ordítás a fájdalom üvöltésével keveredik. Nincs nyugodt sarok, lakói minden pillanatban védekezni vagy támadni kényszerülnek. Nem foglalkozhatsz elbújva saját sebeiddel, mert kellenek a helyed és javaid másoknak is. Sosem vagy biztonságban, bárki rád támadhat, nincs barát, család, csak ellenség. Ha ide kerülsz, rövid idő után már csak gyűlölni tudsz, és ütsz, bárki kerül eléd. Hol a hőség elviselhetetlen, hol a fagy, egyik véglettől a másikig rohansz, nincs megállás, nincs pihenés. Eltaposod a többi menekülőt, ha az utadba kerül, vagy te nyögsz a földön, mikor egy rohanó láb az arcodra tapos. Ezen a helyen lehetetlen szeretni, nincs rá sem idő, sem hely, sem alkalom vagy lehetőség. A pokolban reménytelen az együttérzés.

Felette található a préták, az éhes szellemek világa. Hatalmas testű lények, mely formátlan testek belseje egyetlen hatalmas gyomor. Örökké éhesek és szomjasak, de a nyitott szájuk mérete csak tűszúrásnyi. Hiába esznek folyamatosan, sosem csillapíthatják kínzó, mardosó éhségüket és szomjukat. Életük minden pillanatában esznek, vagy otromba testüket görgetik, vonszolják a kietlen tájon ocsmány helyekre táplálék és víz reményében. Ez a hely a vágy betegségében szenved. Saját salakjukban fetrengve is csak a vágyuk tárgyára tudnak gondolni. A préták világában lehetetlen a lelki nemesedés, a nemes felismerés megteremtése.

E fölött érkezünk az állatok világába. Az állatokat csak az ösztöneik irányítják. Egyáltalán nincs akaratuk, nem értenek semmit. Tudatuk örökkön és mélységesen sötét, vastag köd borult rá. Az állat öl vagy ölik, de nem tanul belőle semmit. Az itt élők végtelenül és reménytelenül buták. Ostobaságuk felmérhetetlen, mert ha néha meg is sejtenek valamit az értelemből, ösztöneik visszarántják őket zabálni és szaporodni.  E világ jellemzője a tompaság. Lakói elméjét örökre ellepte a sűrű, fekete köd, míg élőhalottként vánszorognak testi funkcióiknak engedelmeskedve. Az állatok között nem teremhet meg a gondolat.

A következő hely az alsó és felső világok között félúton az emberé.

Az ember világa felett a félistenek laknak. Nem hallhatatlanok, de az életük nagyon hosszú. Elméjük már fényes, a legtöbb ismeretnek a birtokában vannak. Szereznek, elviselik egymást, rövid ideig képesek szeretetkapcsolatokra, és felfogják a megvilágosodás természetét. Bonyolult és jól működő világokat építenek fel, amik, bár folyamatos javításra szorulnak, élhetőek. De sosem lehetnek nyugodtak. Mivel erőforrásaik korlátozottak, öntudatuk viszont erős, folyamatosan egymást méregetik. Amelyik meggyengül, az elveszíti tulajdonát. Mindig figyelik egymást, és, mivel csak egymás kárára növekedhetnek, ha tehetik, elveszik a többiek javait. Értelmesek, ezért látják, mire jutottak, és állandóan magukhoz mérik a többieket. A hely jellemzője az irigység, az énbe rögzültség. Önérzetesek, énjüket állandóan mardossa a becsvágy. Utálják, akinek több van, és lenézik, akinek kevesebb, és közben önigazolásokat gyártanak jelenlegi állapotuk megmagyarázására. Teljesen magukba záródtak, bizalmatlanok és önhittek. Itt lehetetlen a nagylelkűség.

Legfelső világ az isteneké. Ők sem hallhatatlanok, de az életük végtelen hosszú. Érthetnék a világot, felismerték az igazságot, bölcsek. De a mennyország túl csodálatos. Érzékeik a tökéletességig finomodtak, megállíthatatlanul és egyfolytában boldogok. Csak gyönyöreiknek élnek. Körülöttük minden fényes, puha, illatos és finom. Bármit tesznek, bármibe fognak, az sikeres és kielégítő. Nem tudnak hibázni, nem ismerik a fájdalmat, ezért nincs tétje tetteiknek. Nem ismerik a rosszat, nem is tudják akarni, ezért nem ismerik a jót sem. A hely jellemzője az érzéketlenség. Tapasztalataik kizárólag érzékiek, mert értelmüket elnyomja a sok édes inger. Annyira érzékenyek, hogy már érzéketlenek a valódi világ észlelésére. Nem kötődnek semmihez és senkihez, de ez nem meghaladottság, hanem a gyönyör önzése és tompasága. Fogalmuk sincs a dukkháról, de nem megvilágosodottak, csak boldogok. Itt értelmezhetetlen a szeretet, mert az csak ott alakulhat ki, ahol lehetőség van a szeretett lény elvesztésére.

Az emberi világ tehát középen lebeg. Ez az egyetlen hely, itt, ég és föld között, ahol minden átélhető. Lehet gyűlölni, ölni, szenvedni, szeretni, küzdeni, eltévedni. A két széle között középen. Az egyetlen hely, ahol megvilágosodhatunk, mert egyik determinált világ merev szabálya sem köt. Megismerhetjük a dukkhát, ezért meg is haladhatjuk azt. Az öt másik világ karmikus, de ezen a helyen dönthetünk úgy, hogy az életünket dharmikussá tesszük. Embernek lenni kitüntetett szerep, csodálatos lehetőség, univerzális rang. Több, mint istennek lenni.

Módunkban áll elpazarolni vagy megszentelni.