146. A szentről – expozíció

Itt állok ebben a világban, amiben egyszer csak megjelentem, ebben az időben és alakban, a múlt század második felének közepén, egy földi ország egy városában, én, aki nem voltam azelőtt, és nem leszek azután, mert csak itt és most vagyok. Senki sem gondolt rá előtte, hogy lennem kellene. Most, hogy vagyok, senki össze nem téveszti magát velem, sem én magamat másokkal, mert tökéletes az elkülönültség. Hiába az a sok hasonlatosság, még sincs meg az egyezés, még a közelség sem igazán. És ebben a teljes elkülönültségben nyilvánvaló mindenki számára, hogy semmi köze a másikhoz, de ha jól belegondolunk, hát bizony semmi közünk magunkhoz sem, mert ha nézünk magunkra a tükörben, vagy befelé, a lelkünkbe, egy olyan idegent látunk, akit nem ismerünk, akit nem hívtunk, akinek nem értjük sem az életét, sem a halálát. Ezt a csodálkozást az sem oldaná fel, ha megértenénk egyszer a világ, a létezés és önmagunk minden titkát, mert az önmagunktól és a mindenségtől való elkülönültségre az sem lenne magyarázat. Ebben az életben egyedül vagyunk örökre, a többiek és saját magunk nélkül. Az az ember fejti meg a világ működésének rejtélyét, aki majd egyszer végre nem lesz teljesen egyedül.

Itt a földön fennmarad minden erő, állandóan ismétlődik minden forma, nem változik végül igazán semmi, csak ez a dolog egyszeri, én magam, akihez bár vajmi kevés közöm van, de mégis csak elválaszthatatlanul hozzá vagyok láncolva ebben a néhány évtizednyi felvillanásban. Meg kell állapítanom, hogy életemben ez az egyetlen igazi intimitás, ez a közeli, de soha be nem teljesedő kapcsolat a rám teremtett személlyel, aki egyszer csak megjelent, végigcipel az életen, aztán majd elejt, ha eljött az órám. Akinek sorsa ismeretlen előttem, mert nem tudok semmi személyeset születésem előttről, és nem fogok tudni ugyanígy halálom után sem. Mintha elfelejtettem volna bemutatkozni rendesen még az elején, aztán ez a kínos zavar egy életen át kitartana. Ha figyelem érzéseim és gondolataim látnom kell, hogy annyira nincs közöm hozzá, mint a többiekhez, pedig az egyetlen személy mégis csak ő, akit valóban érzek. Hát próbálom elengedni most, hiszen egyszer úgyis elenged engem, és visszatér az örök erők és formák közé, de sajnos nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagyok, amikor hatalmamban áll elengedni bármit is: ahhoz előbb birtokolni kellett volna, és lennie kellene bennem valakinek, aki a döntéshez hatalmat kapott.

Nincs már véleményem semmiről, sem rólatok, sem a dolgainkról, sem magamról, mert csak csodálkozva, és egyre megértőbben szemlélem ezt a szubsztanciát. A vállán cipeli mindenki a történetét, és annak a terhét, hogy az egyetlen bensőséges kapcsolata, az egyetlen személy, akivel a végtelen időben igazán meghitt viszonya volt, mert a bőrébe bújt és hordozta, akitől a nevét kapta, amin szólították, és akinek a teste szolgálta őt, hát az is idegen maradt és hűtlennek bizonyult. Mit lehetne számon kérni rajtunk, minek a felelősségét viseltük, milyen ítélet sújthat egy lényt, aki az egésznek sem oka, sem okozója nem volt. Ahhoz, hogy legyünk, meg kéne végre születnünk, ahhoz, hogy egy felsőbb hatalom visszfénye tükröződhessen rajtunk, teljesen gazdái kéne legyünk sorsunknak, oka önmagunknak. Ezek csak egy megvilágosult teremtő lehetőségei. Mi addig foglyai, sodródó hordaléka vagyunk az örök erőknek, melyek személytől és létezéstől függetlenül uralkodnak a világban, melyben olyanok vagyunk, mint mások meghitt otthonában a kései vendég.