A már tárgyalt három alapvető szenv vonatkozásában érezhető, hogy nekik is kell egy közös gyökér, ami magyarázza létezésüket, ahonnan kisarjadtak, különben nehezen lenne érthető, hogy miért ragaszkodnak az érző lények a dukkhához, miért maradnak a létkerékben. A káprázat nem magyarázat, mert az már következmény, terméke valaminek. Ember alkotta szenv, ami a szamszára értelmetlenségének és céltalanságának elviseléséhez szükséges. Valami olyan alapvető, mindent mozgató okra, egy közös gyökérre van szükség, ami elfogadhatóvá teszi, hogy ha a dukkha nem kielégítő, akkor miért nem hagyunk fel rossz viszonyulásainkkal.

Ez az ok a gyökérok, minden tévedés, zavarodottság és dukkha alapja, a nemtudás (aviddzsá). Ebből fakad minden hamis nézet, akadály, az egész álomban tévelygő világ.

A nemtudás ellentéte nem a tárgyi, vagy akár a transzcendens, spirituális tudás. Nem haladható meg beavatással, szent tanulmányokkal, nem kaphatod meg gurutól, paptól, vallástól. Még csak nem is Isten tudása. Az igaz tudás nem információk halmaza, nem a szamszára képzelt fogalmaiból összetákolt légvár-tudás, nem ismeret, még csak nem is a hétköznapok bölcsessége, hanem a nemes látás. A nemtudás hiánya szintén csak tagadó fogalmakkal fejezhető ki: a nemtudás ellentéte, amikor nincs nemtudás!

Az anyagi érzékelés sem alantas. Az anyagi érzékelés ellentéte nem a szellemi tapasztalat, mert a szellem is ugyanúgy nemtudás-alapú. A nemtudásnak nem ellentéte a tudás, ahogyan a szamszárának sem a nirvána. Igaz tudásban nincs dualitás, nincs szakadás.

Végtelen tudás birtokosa is a nemtudás állapotában lehet. A nemtudás a tudatot beárnyékoló sötétség, por a szemen, ami lehetetlenné teszi a tiszta látást. A nemtudás nem ostobaság, nem az ész vagy az intellektus hiánya, hanem szellemi vakság, ami a lény minden pórusába befészkeli magát. Nem negatívum, hanem a létezésünket meghatározó alapvető tulajdonság, egy betegség, aminek egyetlen gyógyszere a nemes látás. Néha passzívan működik, és puszta árnyék a szellemen, de sokszor ez nem elég az életéért küzdő énnek. Az emberben időnként felébred a kínzó sejtelem, hogy valami nagyon nincs rendjén a világgal. Homályos a kép, a dolgok működése torz, perverz, és ekkor az én megrémül, és a nemtudás segítségével aktív működésbe kezd. A hamistudat világokat teremt, csalfa birodalmakat, amihez segítségül hívja teremtményeit, a szenveket és az akadályokat. A szenvek a torz érzékeléseken keresztül aztán felépítik a szenvedőnek azt a világot, ami igazolja létüket, és az érző lényt megnyugtatja, hogy ez a létező világok legjobbika, a szenvedés pedig elkerülhetetlen, a jobbítás csak e körön belül értelmezhető. A hibás észlelés visszahat a szenvekre, erősíti és igazolja őket, ezzel a kör bezárul.

A vakság kiküszöböléséhez bölcsességre van szükség, ébertudatra és nemes figyelemre. Semmilyen felhalmozott tudás, érzelmi gazdagság, szent hevület, erkölcsi magasabbrendűség vagy bölcsesség nem fog elvezetni az ellobbanáshoz, csak a tiszta látás, ami a dolgok végső természetének tökéletes ismerete. Minden más csak a szenvedést finomítja, a szamszárát csinosítja, az ént nemesítve duzzasztja azt egyre nagyobbá. Tehát végső és tökéletes ismeret. Ez a középső út (maddzshimá patipadá), a szenvedés meghaladásának útja, a tengely helyére illesztése, az egyetlen tökéletes helyzetben történő megállás. A középút világi értelemben az érzéki vágyakban való elmerülés és az önsanyargatás között helyezkedik el, melyekről a Buddhának voltak személyes tapasztalatai, másfelől és még inkább azonban az örökkévaló létezésben való hit és a mindent tagadó nihilizmus végletei közötti középutat jelenti.

Tehát a dukkha egyetlen forrása a nemtudás.