Hát uram, így van ez: csak te vezethetsz a jó úton, te igazítod a lépéseinket, mert te teremtetted az utakat, te újítod meg azokat és az elménket is, és te munkálod üdvösségünket. De bizony nehéz nem arra jutni, hogy te vezetsz a rossz utakon is, mert káromlás lenne egy gyermek eszével azt állítani, hogy a ferde ösvényeket valaki más, hatalmadon kívül álló hozta létre. Nem akarom régi vitánkat felemlegetni, inkább ilyen formán is dicsérni szeretném végtelen bölcsességed! Meg aztán kik vagyunk mi, hogy helyetted döntsünk az utak értelméről és állapotáról.

Régen írtam már neked. Hivatkozhatnék a kolostor körüli sok dologra, a munkában való tevékeny elfoglaltságaimra, de te mindent látsz, ezért értesültél üres estéimről, mikor csak a fagyott tájat bámultam az ablakomból. Neked még akkor sem hazudnék, ha lehetséges lenne megtéveszteni figyelmedet, de így meg aztán egészen értelmetlen erőlködés lenne. Meg aztán, téged szeretlek. Mondanám, hogy jobban, mint magamat, de éppen itt van a bökkenő, a lelkemet mostanában kínzó tüske, a mélyben rágó félelem: képes leszek egyszer nem magamat szeretni mindennél jobban?

Azt mondják uram, hogy aki nem hallja meg mások véleményét, és csak a maga igazát szajkózza, csak a saját győzelmét keresi a vitákban, az felfuvalkodott, beképzelt ember. De, bocsásd meg, azt látom, mind ilyenek vagyunk, minden kezed által teremtett lélek. Mostanában szándékkal sok dühös vitát és szelíd eszmecserét megfigyeltem azzal a céllal, hogy felfedezzek egyet, csak egyetlen esetet, amikor valaki nem kizárólag önnön érveit hangoztatja. De nem találtam ilyet. Jószándékkal vagy a maga eszébe szerelmesen, de mindenki saját kialakított véleményét és nézeteit vetette a többiek elé, és a saját lelki várából kilovagolva harcolt. Nem moralizálok, dehogy, nem arra kerestem megerősítést, hogy az emberek önszeretők, és lám, nem figyelnek egymásra, hanem a matematika érvényesülését akartam tetten érni. Hiszen annyian vagyunk a világon, sok-sok milliónyi ember, tehát gondolhatnánk, már csak a valószínűség okán is, hogy egyszer képviselhetnénk valaki mást. De nem, mindig mindenki éppen azzal az egy emberrel ért egyet, minden tekintetben, hétköznapi és magasztos témákban is, akivel összenőtt, aki éppen ő maga.

Már az gyanús lehetne nekünk, hogy ennek mégis mennyi az esélye? Hát nem furcsa, hogy a számtalan elme, a felmérhetetlen mennyiségű balgább és okos vélemények közül mindig éppen a magunkéban hiszünk, azt képviseljük. Annyi, de annyi kiforrott gondolat, nemes gondolattá érett tapasztalat vesz minket körül, amik éppen másoknál találhatóak, de mi nem és nem azok mellett törünk lándzsát, hanem a magunké mellett. Elképzeltem, hogy ha nem lennénk, tőled, szentem ennyire elszakadva, ha nem lennénk ilyen húsba vetett szerencsétlenek, hanem bármelyik tudatot választhatnánk a földön, akkor mennyi lenne az esélye annak, hogy mindig pont ezét a fickóét akarnánk az ő nagy bölcsessége okán, aki történetesen, nahát, már megint mi magunk vagyunk. Így szemlélve olyan ostobaságnak tűnik az egész! Magunk mellett érvelünk, másokat szidalmazunk, a magunk szavát megvédjük, másokét kikezdjük, mintha valóban a milliónyi elme közül állandóan ezt az egyet találnánk a legértelmesebbnek. Így tekintve megannyi beteg, beképzelt mocsok alak vagyunk, és hát legfőképpen ostoba, jaj, mennyire ostobák, akik bármilyen gazdag az élet körülöttük, nem látnak túl saját szűk köreiken. Csupa idétlen báb, elvtelen pojáca, pattogó kis mitugrász, akik annyira nem értenek semmit a teremtésben, hogy a biztonság kedvéért mindig azt az elvet követik, azért harcolnak, amit szűk elméjük eléjük vet.

De ilyenek az érzelmeink is. A minap egy szerzetestársam megnyitotta előttem lelkét, és sírva mesélte megindító történetét. A szülei csecsemőként elhagyták, és idegen házban nevelkedett szolgasorban. Jó szót alig kapott nevelőitől, verést annál inkább, és a családi asztal maradéka volt a vacsorája. Felnőtt, kiváltotta magát, elhagyta felcseperedése helyszínét, és elindult megkeresni a vér szerinti szüleit, szívében inkább haraggal, mint reménnyel. Anyját találta meg, apja már addigra hozzád költözött. Anyja elé állt, és sírva mesélte el neki addigi életét, keserűen vádolva világra hozóját gyötrelmeiért. Majd beleszakadt a lelke, míg elmesélte történetét nekem. Sajnáltam és vigasztaltam, mert hát még egy kő is meglágyult volna ennyi szenvedést hallva, de közben, bármennyire szégyellem, az éppen szellememet foglalkoztató kutatásomra gondoltam: képesek vagyunk-e kibújni a bőrünkből, és máséba belebújni? Hiszen, jaj, de gonosz gondolat ez részemről, de amíg mesélte sorsát és újra végigélte fájdalmait, a távoli kontinenseken, akár ebben az országban, itt az orra előtt, lent a völgyben a szegények között éppen öregek, életük derekán lévő nők, férfiak és gyermekek haltak meg nélkülözés vagy betegségek miatt. Mint a véleményeknél írtam, itt is felmerült bennem, hogy mennyi az esélye annak, hogy a világ nagy fájdalmai, teméntelen, felmérhetetlen szenvedései közül mindig, és nem hibázva újra és újra a magunkét találjuk a legrettenetesebbnek, a leginkább szánandónak? Ha lehetőségünk lenne kiszabadulni hús- és csontketrecünkből, és szabadon választhatnánk lelket, akkor is biztos ítélettel megint csak a magunk érzéseit választanánk minden alkalommal.

Nem akarok lelketlennek tűnni, uram. Az ilyen gondolat veszélyes, mert látszólag nem engedi meg a szánalmat, és a te legnagyobb ajándékodat, a kegyelmet. Ha efféleképpen gondolkodnánk, hát minden fájdalomtól senyvedő ember jajszavát elnémíthatnánk, mindre rápiríthatnánk, hogy hallgasson, mert találni nála szerencsétlenebbet, míg végül kegyetlen vadállatokká nem válnánk, aki nem látja meg a másikat. Ám éppen az ellenkezőjére jutottam: talán csak úgy érthetünk meg téged és hatalmas üzenetedet, a szeretet eszméjét, ha nem a másikat némítjuk el, hanem végre magunkat.

Nem megy ez ennyire magunkba zárva. Tudod, hiszen szenvedek attól, hogy nem vagyok képes feléd közeledni, mert amennyire tágítom határaimat, te annyival kerülsz távolabb. Szenvedek attól, hogy akármilyen széles lelkem birodalma, akkor is csak egy zárt birodalom, lebonthatatlan határokkal, és ha valamit találok a határokon túl, az máris hopp, már belül is termett, és megint csak a sötétség tömör tömbjébe bámulok a kerítés túloldalán. Azt hiszem, máshogyan kellene ezt művelnünk. Talán mindenkinek a másik nézetét kellene védenie, függetlenül a saját véleményétől és lelke indíttatásaitól, és a másik fájdalmát kellene szeretnie, felszabadultan, mert tudnánk, hogy a mi harcainkat majd viszonzásul megvívják mások, és terheinket a többiek cipelik el. Nem megy ez külön, uram, és most azt hiszem, hogy az evilág helyett a tiédben lelhetjük fel azt a helyet, ahol ez lehetséges. Nem a halál után, hanem még itt, az életünkben. Benned, a te földjeiden olyanok a körülmények, hogy nem vagyunk kénytelenek a számtalan lélek és test, elme és szív közül mindig, újra és újra pont ezt az alakot, önmagunkat választani.

Mennék hozzád uram, de tudod, veled őszinte vagyok, ezért bevallom, még maradnék is. Jó lenne szent, végtelen eszmédben tartózkodni, határtalan lelkedben feloldódva elvegyülni a többiekkel, hogy letehessem végre elkülönültségem nehéz terhét, de félek is, mert ha benned elveszek, akkor bizony lehet, hogy magam számára is elveszek. Imádkozom hát, és nem is kérek segítséget életem alakulásához, sorsom jobbá fordulásához, hiszen elvagyok itt a szegényes kolostorban, csak egy dologhoz kérem a támogatásod: értesd meg konok, rettegő lelkemmel, hogy a te világod, hol a többiekkel lelkeinket beléd, a közös forrásba eresztjük, feloldozás és megszabadulás, nem pedig eltűnés és megsemmisülés.

Béke legyen mindnyájunk szívében, leljünk az igaz útra, szabaduljunk a terheinktől, emelkedjünk trónusod elé, hogy a te áldásoddal gazdagodva elhagyjuk a tudatlansághoz fűző késztetéseinket. Leljen békére bennünk az énség, találja meg helyét, és láthassuk meg igaz valóságát, amiként a mindenség valóságát is. Szűnjön meg a te és az én fogalma, de látva láthassuk az igazságot a saját szemeinkkel, ne csak a magányos elkülönültség ködén keresztül, ne csak tükör által homályosan, hanem mindeneket és tulajdon lelkünket a saját, eredendő fényében, ámen.