A Buddha nem ismerte el az önvalót, amit átmannak hívott kora tudománya, mi pedig léleknek, önmagunknak, örök és valódi, halhatatlan lényegünknek nevezhetnénk. Nem tagadta, de azt állította, hogy a mi eszközeinkkel nem található ez a múlhatatlan és örök saját-magunk, ez a haláltól érintetlen, testről-testre öröklődő, vagy isteni tartományokban tovább létező egység. Bárhogyan bontjuk fel, vagy éppen bármilyen nagyobb hatalomhoz kapcsoljuk magunkat, nem találjuk azt a részt testünkben vagy személyiségünkben, ami tárolná, hordozná és továbbadná haláltalan önmagunkat. Nincs láthatatlan edény bennünk, sem az agynak egy kitüntetett része, sem a szív, melyek mások lennének sejtek halmazánál, idegi impulzusoknál, örökül kapott érzéseknél és gondolatoknál, és az az első mozgató, amiről a korábbi részekben annyit beszéltünk, nem a testből vagy saját tudatunkból származik.

A Buddha a rejtettre figyelt, de ellenezte az „én” misztifikálását, a rejtőzködő lélek istenítését. Még Istent és a közös Egyet sem említi, mert a káprázaton túlit kutatta, sőt mindenekelőtt a káprázat lebontását tűzte ki célul. Talán azt is mondhatjuk, hogy komolyan véve saját tanítását nem állított elénk örök igazságokat, hanem az állandó helyett a folyamatos változásról beszélt. Ahogyan a világ és az azt alkotó dharmák folyamatos széthullását és újraalakulását, az állandóság káprázatát hirdette, úgy tanította az önvaló múlékonyságát és illúziótermészetét is.

Ha csak ennyi lenne az emberi tudat, nem lenne remény, és nem futhatnánk el a szorongás elől. De a Buddha nem állította, hogy megismerési lehetőségeink határai egyben a megismerhető korlátai is lennének. Az ember képtelen elképzelni és tetten érni a tudat valóságát, mert saját korlátaiba ütközik, ám ettől még a tudatosságunk határain, jelenlegi képességeinken túl válaszok léteznek. A Magasztos azonban óva intett attól, hogy a valóság megismerhetetlensége miatti félelmünkben, tanácstalanságunkban, vagy csak általános nemtudásunk miatt az ismeretlen tartományokba saját szellemünk, vágyaink és képzeteink valóságát vetítsük, és téves nézeteinkből kiindulva hamis hiedelmekbe kapaszkodjunk. A csalóka ábrándvilág rosszabb, mint semmiben sem hinni vagy kétségbeesni, mert elfojtja a tiszta megismerésre irányuló valódi inspirációt. Ráadásul a megismerési korlátainkon túlra vetített hamis elképzelések által életre hívott, nemtudásból és halálfélelemből táplálkozó kapaszkodók rossz asszociációkon és torz narratívákon keresztül felépítik a hamis „én” képzetét is, melynél rosszabb nem is történhet egy tudásra törő emberrel. A Buddha óvott még az „én”, saját magunk, saját tudatunk elleni harctól is: a határaink tágítása nem önmagunk legyőzésével válik elérhetővé, hanem a radikális elfogadással.

A sorozat előző bejegyzéseiben lefokoztuk a tudatot egy utólag értelmező és igazoló funkcióvá. Bár tagadhatatlanul így működik, itt az ideje, hogy némileg felmentsük: több, mint a túlélés érdekében fejlesztett önreflektív eszköz, bár további szerepeiben sem mindig magasztos. A tudat másik szerepe szerint egy végtelenül fejlett ösztön, amit az evolúció hozott létre, mert már túl okos volt az ember ahhoz, hogy a primitívebb ösztöneinek irányítását elfogadja. Ennek az új, fejlett, értelmes funkciónak persze álcáznia kellett magát, ezért intellektus, magasabbrendű érzelem képében mutatkozott meg, és különböző álarcokat vett fel: szeretet, társadalmi rend, szocializáció, erkölcs, nevelés, fejlődésbe vetett hit, empátia, spirituális érzékenység, de közben ugyanaz a két cél vezérelte, mint bármelyik állati késztetésünket: a túlélés és a szaporodás.

Az ösztönkorlátozás ösztöne már az állatokban is megjelenik, mivel már az állat sem rohan az itatóhoz körültekintés nélkül, hanem visszafogja szomját, és először körülnéz. Talán ez a mérlegelés, ez a döntés előtti számítás a tudatosság eredete. Aztán ez fejlődött belső ellenőrré, utólagos kontrollá, ám kijelenthető, hogy ettől függetlenül az értelmes döntést az ösztön korlátozása és intellektuális szintre emelése tette lehetővé, ha a tudat nem is vesz benne részt.

Tudatosnak azt nevezik, aki fegyelmezett, kontrollált, önfegyelmet gyakorol. Aki alárendeli magát a szabályoknak, figyel önmagára és a környezetére. Tehát nem a bölcset, nem a nagytudásút, nem a beérkezettet, hanem azt, akinek a tudata magas szinten korlátoz. Az ösztönöknek, érzelmeknek és az embernél a gondolkodásnak ez a magas szintű, bár utólagos korlátozása vált aztán tudatossággá, ami minden döntést és cselekedetet később megvizsgál, és a tapasztalatokat felhasználja. Ez emeli ki a fajt, majd az egyént a tömegből, ez lett az „én”, a tudatosság oka.

Az ilyen „én” természetesen nem lehet szabad, hiszen nem dönt és nincs saját akarata, de állandó fegyelme mégis egyben kegyelem is: elfedi azt a beláthatatlan tényt, hogy sosem volt esélye a szabadságra, mert az illúzió világában minden viszonyított és csak másokhoz képest létezik, ráadásul múlandó, tehát a szabadság, mint függetlenség eleve lehetetlen. Ahogyan a kontrolláló tudat előállítja az ember felé a saját döntés illúzióját, ugyanúgy teremti meg a szabadság illúzióját is: az ember úgy éli meg a tudatát, mintha döntene, sőt, szabadon döntene, miközben mindkettő képtelenség.

A tudatos élet, az öntudat csak az „én” látható része, a mélység napvilágra került darabjai. Ezeket észleljük, a többi rejtve marad, de a fényre került részeket is az öt halmaz és a torzító érzékszervek lencséin át tapasztaljuk. Minden lent, a tudat alatt indul és ered, és ami onnan néha felbugyog, azt a látható én osztályozza és szűri, és csak amit átenged, az lesz a tudat, az kerül a megvilágított területre az ember szeme elé. Ez a tudatosság, ezek a tapasztalatok aztán, mivel mást nem ismerünk, egyetemes törvénnyé válnak bennünk, és elfedik az igazságot, meghamisítják a tudást, hogy ne ismerhessük fel a létezés paradoxonjait és irracionalitását.

Végül kontrollt ellátó ellenőr-tudatból gát lesz, hiszen kénytelen túllépni hatáskörét. Az utólagos megállapításait szabályokká formálja, konklúzióit, asszociációit és narratíváit nézetekké és eszmékké merevíti, és ezt jól is teszi, hiszen a létezés maga is szabályok szerint működik, ezért megköveteli a rendet, teljesen függetlenül annak valóságtartalmától. Az emberi tudat egy evolúciós verseny eredménye, egy túlélést és hatalmat biztosító eszköz a világ nagy versenyén, és egy fejlett lénynek, aki már túlnőtt azon, hogy az elemi ösztönei elcsitíthassák, kiváló eszköz itt és most. Enélkül az ellenőr nélkül az ember veszélyessé vált volna önmagára, és elkeseredésében vagy önpusztító, vagy működésképtelen lenne.

Az ember minél tudatosabb, vagyis elvileg minél szabadabb lehetne képességei alapján, a kontroll funkció annál erősebb, ezért paradox módon egyre kevesebb valóságot ismerhet fel: minél bonyolultabb a világ-álom illúziója, annál erősebb eszközökkel kell elhitetni, hogy az illúzió a valóság. Nem véletlenül hívják a valóság látását felébredésnek. Ezért nem érhetünk el eredményt, ha a tudatosságot magát vizsgáljuk, mert már túl erős ellenfél nekünk, ezért kell az eszközöket, a működés módját megfigyelnünk, hogy megérezhessük a valódi tudatosságot. És ezért nem szabad a megváltoztatására törekednünk, mert az csak egy másik álom-lét alapjait rakná le, hiszen a tudatosságban ülő ellenőr erősebb és ravaszabb nálunk: ő lát minket, mi őt viszont nem, így ismeri a következő lépésünket. Szelíden, és a tudatosságunkat, tudatunkat elfogadva lehet csak megszelídíteni a kontrollt. Ehhez sok munka, bátorság és főleg tudás kell, sok éber vizsgálattal töltött idő. A kontrollt, a tudat működésének módját alázattal és tisztelettel el kell fogadnunk, mint szükségest és megváltoztathatatlant. Az ellene való harc nem csak értelmetlen és lehetetlen, de tiszteletlen is, mert nélküle ezen a világon életképtelenek lennénk. Harc helyett úgy kell hozzá viszonyulnunk, mint minden élőhöz és gondolathoz: radikális, akadálytalan elfogadással, kitárt szívvel, és őt is megértve kell megkeresnünk igazságunkat és szabadságunkat.