A hindu upanisadok szerint a világ Isten önfeladása, mely tevékenységnek most nem az áldozati jellege a fontos, ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy a világ Isten önfeledése. A magáról elfeledkezett Istenből, aki a legnagyobb Purusa, áradnak ki az egyéni lelkek, a purusák végtelen mennyiségben, és az Isten, mivel maga elől bujkálva önmagát nem leli, minden lény sajátnak hitt tudatába beleéli magát, mint egy színész, és így a lény és Isten együtt játsszák végig az „én” szerepét, a lény életét. Aztán a lény, az ember, ha már rengeteget élt, és minduntalan eljátszott egy életszerepet, megérti ezt a folyamatot, felébred, és ilyenkor felébred benne az Isten is, ezért végre képes kiszállni a körforgásból. A felébredés során a lény, az egyéni tudat ráébred saját isteni mivoltára. Isten ily módon néz ki minden lény szemén át a belőle képződött világra.

Isten eleinte egyedül lebegett a térben, nem ismerte fel magát, nem tudott semmiről. A sem-nem érzékelésben és a sem-nem nem-érzékelésben tartózkodott. De valami történt, felpislákolt benne az érzékelés, és mivel semmi más nem létezett, hát maga felé fordult, magára nézett, és rettenetesen megrémült, mert tudatára ébredt kozmikus magányának. Ekkor felkiáltott: „Én”! A kiáltás egyszerre volt kétségbeesett, érzéki és szükségszerű is: nem létezhet sem a magánynak, sem a gyönyörnek ilyen magas foka, és nem lehet más találkozás ennyire elkerülhetetlen. A kiáltásból áradó fájdalom, az egyedüllét gyötrelmének hatására a Brahma teremtő brahmanná változott, a világ kétfelé szakadt, rá és a belőle kiáradókra, akik már nem ő voltak többé. Ez a világ és az „én” története, és ez egyáltalán nem panteizmus: „Ahol a tudás kettősség, cselekvés, ok és okozat nélkül való, kimondhatatlan, hasonlíthatatlan, leírhatatlan, hát mi az? Lehetetlen megmondani!” (Mundaka-upanisad). A hindu gondolkodás azt a hibát sem követi el, hogy az egész működést tervszerűnek, célratörőnek tartsa, vagy akár pozitív végkifejletet sejtessen. A világ céltalan és oktalan. Isten nem teremtett, csak cselekedett, nem gyűjt a mennyekbe lelkeket, nem jutalmaz és nem ítél, hanem maga is megéli, „elszenvedi” a folyamatot. Többé nincs egyedül, mert minden lényben eljátssza szerepét, mindben megéli önmagát, minddel együtt születik és hal. Isten nem is halhatatlan: egy kalpa után ő is elmúlik, és a világ természete szerint visszatér, tehát neki is fel kell ébrednie egyszer saját álmából, melyben a világot és benne önmagát álmodja: hiszen ő is purusa, ő is figyeli Prakriti táncát.

A hindu Isten (Brahman) tulajdonságai nem nemesek és nem is nem-nemesek. A bölcs, a rosszindulatú, az élvhajhász, a szent mind benne található, mert bár azonosítható az igazsággal, tudattal és végső értelemmel, de ugyanígy az élet sötétnek tekintett oldala is belőle sarjadt. Nincs külön megszemélyesített gonosz, ami ellen harcol vagy harcba hívja az embert, nincs isteni értelemben tiltott, kerülendő élet-rész, amivel a kapcsolatfelvétel büntetendő. Ahhoz, hogy az isteni játék elkezdődhessen, a világot a káosz állapotába kell juttatni, újra és újra össze kell keverni, mint egy kártyapaklit, mely játék során egyenrangú minden résztvevő, a jó és a rossz is. A hindu világkép nem engedheti meg a gonosz, mint különálló, rombolni szándékozó erő fogalmát, mert a konvencionális, illuzórikus világ szükségképpen az ellentétek világa. Az ellentétek, a darabokra különültség nélkül e világ nem is létezhetne, ahogyan a rendetlenség híján a rend, a kicsi híján a nagy, a csönd nélkül a hang, a fájdalom nélkül az öröm, a sötét híján a fény értelmetlen. Aztán ez a világ kalpánként eltűnik és újraalakul, örökké, vég nélkül, és az élők és jelenségek ennek a végtelen változásnak a részei, nem valóságos alakítói. Ez az isteni játék, melybe a kerékben szintén szereplőként részt vevő Brahman újra és újra belefeledkezik.

Már a korai időkben megjelent a szabadulás igénye, de szükségképpen körvonalak, valós megfogalmazottság és főleg direkt filozófiai meghatározottság nélkül: ez a móksa, azaz a megszabadulás, ami szükségképpen tudatállapot. Egy hindu nem akarta a világot megváltani, megváltoztatni, mert nem a világ természetével, folyásával, lényegével volt problémája, és nem is saját erkölcsi szintjével, és nem is az Istennek való megfelelési küzdelem során elért eredményeivel, hanem saját tudásával, világlátásával, megvilágosodottságával. A világot ebben a formájában meghaladhatatlannak látta, és nem is értette volna a felvetést, hogy a világot miért kellene megváltoztatni, hiszen az adott, változásában állandó és örök, és mint ilyen sokszínű, megfér benne a jó és a rossz, a sötét és a fény. A megszabadulás vágya ezért nem a nemessé válás, eredendő gonoszságának kiirtása, önmaga vagy a világ megváltásának igénye miatt ébredt benne, hanem a végtelen körforgás rettenetébe való betekintés következményeként. Az egész hindu filozófia a móksa élménye köré csoportosul, és ebből a szempontból, nem pedig a világ, az Isten és Isten teremtményeinek kapcsolatrendszere, és valamilyen üdvcél elérésének problematikája felől közelíti meg az emberi élet értelmének lényegét.

Persze a szabadulás iránti valódi igény kevesekben ébredt fel tisztán. Az egyszerű hindu ember elfogadta, hogy újjászületéseinek láncolata megtörhetetlen, és leginkább a következő kedvező inkarnáció reményében végezte vallásos cselekedeteit, és a jobb, gazdagabb eljövendő élet miatt fogadta el könnyen esetleges jelenkori nyomorúságát. Akik valódi, szent vágyat éreztek a móksa elérésére, nem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a móksa megvalósítása nem-konvencionális tudást igényel. Sőt, semmilyen tudást nem vár el, sőt, akár bármilyen tudást akadálynak tekint. A nem-konvencionális tudást hívták Én-tudásnak (átma-dnyána) vagy Én-megvilágosodásnak (átma-bódha), ami azt az élményt, létezési módot próbálja megfogalmazni, ami a szabadulás után vár a lényre: kicsoda a személy, az átman, mivé válik, amikor nem azonosul tovább az emberi és isteni szerepeivel, önmaga konvencionális definícióival.

Alapvető válasz természetesen a hinduizmusban is Istennel, azaz Brahmannal való azonosulás, de ott ez nem visszatérést, az üdvtan beteljesülését, nem valamiféle cél elérését, nem a mennybéli jutalom megszerzését jelenti. A Brahmannal egyesülő egyéni átman nem a teremtő erőhöz, nem az uralkodó és parancsoló atyához tér meg, mert Brahman nem személyes értelemben uralkodik a mindenségen, nem cselekszik akarat útján és tervei mentén, hiszen nem konvencionális tények mentén ismeri a világot, és nem hat rá szándékkal, valamint erőfeszítéssel. A Brahman szó a „nőni” tőből származik, ugyanis alkotó tevékenysége nem a teremtés vágyával, hanem termő spontaneitással alakítja a világot. Brahman mindent ismer, de nem tudja önmagát ismerete tárgyává tenni; önmagát máshogyan, eredendően, időtlenül magából következően ismeri, ismeretek és információk nélkül. Van, mint a Tao, az ő Vansága természetes és biztos, és működése okán, mintegy annak következményeként, de nem tervezett folyományaként csak kibomlik a létezés.

A móksa élményét a hinduizmus úgy fogalmazza meg, mint a Buddha a nirvánát: nem tesz pozitív állításokat, hanem azt sorolja fel, hogy mi nem a móksa, és e negatív állításokkal írja körül, amiből nem tudjuk meg, mivel azonos, de megtudjuk, hogy mivel nem azonos. Ez utóbbi tulajdonképpen minden és bármi, mert minden, mi szóba foglalható, elképzelhető, érezhető vagy tapasztalható, az nem a móksa és nem a nirvána. Ez a negatív tudás az üresség, ami később a buddhizmus egyik fő állítása lesz. Az üresség, ami egyfelől semmi, ezért mindenre használható, mindent kitölt, és az egyedüli haszna a dolgoknak, hiszen üresség nélkül az edény, a ház, tehát a tér nélkül semmi nem használható, másfelől pedig és éppen emiatt a minden, a végtelen potencialitás. Az ürességben, a móksában nincsen semmilyen megnevezhető tartalom, függés, kapcsolat, és éppen ezért képes bármit befogadni és bárminek a hasznára lenni. Az indiai filozófiát és később a buddhizmust is gyakran nevezik pesszimistának, élettagadónak, mert főleg a tagadás módszerét használja, ám ezt nem valamiféle depresszív indíttatásból teszi, hanem azért, mert így kívánja megszabadítani a tudatot az igazság fogalmától, és a valamilyen igazsághoz való ragaszkodás tévképzetétől, tehát végülis a rabságtól. Aztán az így felszabadult tudatot később a buddhizmus, a többi vallással ellentétben, nem kívánja a saját igazságaival, eszméivel, vigaszaival és reményeivel kitölteni, azaz nem cserél rabságot rabságra, hanem ösztönzi a tudatot a felszabadulásra.

Már a hinduizmus célja is ez volt, de ott még nem vitatott ténynek fogadták el az egyéni átman (lélek, mag, önazonos, állandó, létből-létbe vándorló „én”) létezését, ami a megszabadulás útján lépésről-lépésre bontakozik ki az azonosítások hálójából. Kibontakozik, amint felismeri, hogy nem azonos a testével, a szándékaival, személyiségével, de azonos valamiféle saját tudatossággal: „Ez Az, ami sem szubjektívnek, sem objektívnek, sem mindkettőnek nincs tudatában; ami sem egyszerű tudatosság, sem differenciálatlan érzelem, sem merő sötétség. Ez láthatatlan, viszonylatok nélkül való, felfoghatatlan, kikövetkeztethetetlen és leírhatatlan – az Én tudatosság lényege, a májá megszűnése.” (Mándúkja upanisad). Mikor az átman minden kapcsolata, azonosítása megszűnik a világ jelenségeivel, akkor feltűnik a fénye, ami végig a háttérben volt, és az isteni tudatosság állapotában felismeri, hogy ő Brahman, és nem játssza tovább az isteni játékot.

Brahman tudása, hogy ami a világban soknak tűnik, az valójában egy, minden kettősség téves elképzelés, már e szavak kimondása is tévedés, ezért az igazságot a hallgatás fejezi ki még a legjobban. Látszik, hogy gyakorlatlan halandó számára ez nem jelent megoldást: a világ jelenségeinek sokszínűsége helyett majd az Isten egy-fényébe veti bizalmát, hogy lelke, átmanja megmeneküljön, és így tovább kapaszkodik, az új fogalomba rögzül. A Buddha többek között erre hívta fel a figyelmet: a lény számára a móksa még nem a végső szabadulás, mert Prakriti játékában ugyan már nem vesz részt, de helyette Isten nemtudásába rögzül, és a világkorszak végén újra az álmára ébred. A Buddha azt mondta, hogy minden kapaszkodót el kell engednünk a valódi szabadság érdekében, már csak azért is, mert a kapaszkodók nem is léteznek.