183. A történelem, akár az emberé, akár a bolygóé, változások sorozata. A megmaradás, az eredmények konzerválása, a változatlanság illúzió. Illúzió, hogy a szerencse örök és a jólét fenntartható. Pusztulás és újjáéledés, sőt kipusztulás és új képződés követi egymást végtelenül. Nem lesz ez máshogyan a jövőben sem. Az emberek egy része a nyugalmas periódusok vége felé közeledve, a romlást megérezve cinikussá válik és nem cselekszik, másik része kétségbeesik és kapkodni kezd, további része tagad és hárít. Felmerül a kérdés, hogy melyik cselekszik helyesen? A kérdés értelmetlen, hiszen most állapítottuk meg, hogy a változás, a Nagy Kerék forgása örök, ezért a változást cselekedettel nem lehet megállítani. Egyet tehetünk: figyelünk, világosodunk, igyekszünk boldogok lenni, és segítünk, ahol csak tudunk.

184. A világ egésze illúzió, és ez az illúzióvilág a közös álmunk, de nem előzte meg közös vagy egyéni döntés. Az illúzió elkerülhetetlen szükségszerűség. Minden lény csak olyan illúziót teremthet, csak olyan valóságot ismerhet fel, melynek teremtésére és felismerésére képessége van! Az illúziót meghaladni igyekvő, a megvilágosodást hirdető tanítók közül sokan végső megszabadulást, a mindenségből való kilépést, a mennyek teljesen más minőségének előállítását és az abban való örök tartózkodást ígérik, ha az illúzió felszámolását eléritek. De a valóságból csak annyit ismerhetünk fel, csak azt láthatjuk, amire képesek vagyunk. Képességeinket nem meghaladni kell, hanem teljes mértékben birtokolni és megtanulni használni. Korlátainkat nem meghaladni kell, hanem elérni.

185. Az illúzió nem volt közös döntés, és egyéni sem. Nem véletlen, hogy ennyire hasonlót álmodunk: ezen a bolygón, ebben a létezésben, ez a faj ezt az álmot éri el, és ezt a valóságot képes megismerni. Saját tudatunkból nem fogunk kilátni.

186. Eleinte nyomasztó ezt a minden létezéshez aktuálisan hozzátartozó, meghaladhatatlan bezártságot belátni, de amikor végre elfogadással belehelyezkedünk, akkor megértjük, hogy ez a kegyelem. A bezártság teremti meg a lét feltételeit és véd meg a széthullástól. Az élet csak bezártságban jelenik meg. A nyitott rendszer nem él. Annyira nem életképes, hogy meg sem jelenik, nem is válik rendszerré. Falat kell húznia maga köré, el kell választani magát mindentől, ami nem önmaga, aztán kapcsolatot kell építenie a bent és a kint között, hogy a létbe léphessen, és majd magára eszmélhessen. Természetes, hogy létezése végig illúzió, hiszen határai, a kint és a bent, egész elkülönült maga-valósága ideiglenes, csak függőségek által észlelhető forma és hamis név. A nem illúzió-alapú létező a mi fogalmaink szerint nem is létezik. Nem halott, hanem meg-nem-született.

187. A másik jó hír a bezártságban létezéssel kapcsolatban, hogy a tudatunkat is megmenti a széthullástól. Egy korlátlan rendszerben, amiben valóban el lehetne érni a teljes nyíltságot, a teljes korlátlanságot, amit nem övez semmilyen határ, abban a cél elérésére szánt élet olyan lenne, mint a fénysebességnél gyorsabban táguló univerzumban a fény útja. Örök frusztráció és eredménytelenség a végtelen, rideg semmiben. Ez nem való az embernek, nem bírja el a lélek. Ha a célt magát is nem övezné korlát, ha a megvilágosodás és a valóság nem lenne maga is illúzió-alapú, akkor a tudat széthullana és megsemmisülne a kilátástalan hajszában.

188. Az ember megvilágosodása és valósága maga is illúzió-alapú.