Az öt halmaz szemrevételezése során a szubjektív személyiség látszatát vizsgáltuk, most pedig a gyakorló a közte és a külvilág közötti viszonyt tanulmányozza. Hat érzékterülettel rendelkezünk:

1. szem – látás – formák
2. fül – hallás – hangok
3. orr – szaglás – szagok
4. nyelv – ízlelés – ízek
5. test – tapintás – tapintható formák
6. tudat – tapasztalás – dharmák

Mint látjuk a tudat most, ebben a megközelítésben nem több, mint egy érzékszerv, ami egy meghatározott érzékterület észleléséért felel.

A gyakorló feladata, hogy megvizsgálja és megismerje az összes érzékszervet, azok működését, tapasztalásainak torzulásait, az ebből következő tévedéseit; aztán megvizsgálja és megismerje az érzékszervvel tapasztalható érzékterületet működését, látszatát, és igyekezzen valós tapasztalatokat szerezni; végül ismerje fel a kettő függvényében keletkező béklyókat, és igyekezzen lerázni azokat. Ismerje fel a keletkező béklyót, tudja, hogy a még nem keletkezett béklyó hogyan képződik, a már keletkezett hogyan távolítható el, és hogyan akadályozható meg, hogy a béklyó a jövőben ismét keletkezzék.

A hat külső érzékterület az észlelés előtt a tudaton kívül van, majd az érzékszervek belső tapasztalattá teszik, a tudatba emelik, és onnantól azokat már a hat belső érzékterületnek hívjuk. Kívül éntelenek, belül sem valóságosak és szintén éntelenek, mégis „ént” építünk belőlük: ez a tévedés, ez a dukkha, ez a nemtudás.

A hat érzékszerv és terület feletti szemlélődés során a gyakorló felismeri, hogy a személyes hajlamok és késztetések befolyásolják az észlelését és az észleleteit, amiket az öt halmaz természete és az öt akadály miatt már eleve hibásan ismert meg. Ennek, tehát a nemtudásnak (avidjá, ejtsd: aviddzsá) egyenes következménye a béklyó, a rabság, amiből következik a dukkha és a szenvedés. Minden érzékszerv különböző béklyót teremt, de végső, közös eredményük ugyanaz az összetett káprázat, az a kibogozhatatlan kötelék, ami leláncolja a lényt. A béklyók tíz fő csoportját különböztetik meg: az állandó énbe vetett hitet, a kételyt, a szabályokhoz és előírásokhoz való dogmatikus ragaszkodást, az érzéki vágyat, az ellenszenvet, a finom anyagi létezés utáni sóvárgást, a nem anyagi létezésre való sóvárgást, az önhittséget, a nyugtalanságot és a tudatlanságot. Ezek az akadályoknak, a halmazokhoz való ragaszkodásnak és a hat érzékterületet hamisításának egyenes következményei. Az észlelt dolgot követik a gondolatok és megfontolások, ebből vágy lesz, abból pedig kötöttség.

Az észlelési folyamatot a nyilvánvalókon túl rejtett hajlamok is befolyásolják, ezért bárki mondja, ne higgyétek, hogy létezik általános módszer és recept a béklyók ellen: mindenkinek magának kell megvizsgálnia saját tudatát. De azért a tanítások megemlítik a három legalapvetőbb befolyást: az érzéki vágy, a létezés iránti vágy és a tudatlanság. A két vágy a Második Nemes Igazság, tehát a dukkha oka is egyben, a tudatlanság pedig a függő keletkezés tizenkét láncszeme közül az első, minden tévedésben fogant létezés alapja.

Fel kell ismerni és meg kell szüntetni ezeket a befolyásokat is, eltávolítani a hajlamokat és megszabadulni a béklyóktól. Ennek módja, hogy a hat érzékkapu felett éberen őrködünk. Ám ez egyáltalán nem az érzékelés, az érzéki benyomások megszüntetését vagy tagadását jelenti, mert nem a vakság és a süketség a megvilágosodás feltétele. Ha így lenne, a fogyatékosságaink vinnének előrébb. A cél, hogy az érzékelés káros befolyásait kiküszöböljük, azaz ne tapadjunk az érzéktárgyak jeléhez, sugallt minőségeihez és ismérveihez. Itt most a „jel” az a megkülönböztető sajátosság, ami alapján az ember felismerni vél valami nem múló és egyedi sajátosságot, és állandóság lát ott, ahol nincs, majd ebből azonnal következtet a saját egyediségére és állandóságára, hiszen ha az észlelt nem-múló, akkor az észlelő is az. De az ember is éntelen, és az észlelt jelenség is az, ezért a jelet le kell választani a jelenségről, és úgy kell látni a jelenségeket, ahogyan valójában vannak.