Leteszem a kardot magam elé. Térdelek, lassan a sarkamra nehezedek. Kifújom a levegőt, majd hangosan belélegzem. Szemhéjam lágyan leereszkedik. Kezeim összekulcsolom magam előtt, és derékból meghajolok. A penge kifelé, a külvilág felé néz. Befelé fordulok, ahogyan szoktam, és néhány lélegzet után ellazulok, szinte megáll a tüdőm, a szívem egy utolsót üt… és átlépek.

Kezemmel formázom az istent. Hat nap alatt felépítem, megálmodom és létrehozom a megfelelő környezetet. Fény kell először is, majd a dolgoknak kell külön működnie. A víz váljon el a száraztól, rendben. Köveket, sziklákat és hegyeket teszek egymás mellé, az optimális elrendezésben. Folyjon lefelé patak ott, ide folyó kell. Népesítsük be. Ennek ide lábakat adok, annak oda uszonyokat, fogakat mindenekelőtt, mert harapni, enni és élni kell. Az élőkkel készen vagyok. Már mennek, ölnek és mozognak. Itt végeztem.

Még nincsenek céljaik, csak azt tépik szét, ami eléjük kerül. A kicsit a nagy alá rendelem, nem bonyolult művelet, nem fáraszt el, nem igényli összetett, önemésztő szellemem. Csak játszom, formázok, alakítgatok. Túl sok a nagyon erős, elpusztítom a túl nagyokat, és a gyengékből milliárdszám alkotok. Fontos az egyensúly. A testem odaát még laza, maradt egy kis időm, de azért nem árt sietnem. Belenyúlok az óceánok végtelen mélységébe, kezemmel és lélegzetemmel felkavarom a dús, vastag légtakarót. Apró, szemmel nem látható kicsikkel népesítem be a vizeket és a köveket, nyüzsgő alakváltókkal. Majd ők lebontják és felépítik, ami nem fért bele a terveimbe.

Még nem látja senki művemet. Hiú vagyok és rettentően magányos, nem maradhat így, nem maradhatok így. A porra lehelek. Lassan formát nyer az értelmes anyag, először egy torzó, majd egy fej, csak a tarkó, végül a homokból felemelkedik egy lény. A szemében még ős-ostobaság, döbbenet és rémület, de magam felé fordítom, és átható pillantásommal megigézem. Szemeibe értelem ereszkedik. Társam és bírám lesz. A világ felé fordítom, hogy nevet adjon annak, aminek én formát teremtettem. Elindítottam.

Sosem leszek a menedéke. Én magam lettem, magamból, ami sors, végzet és rettenet, nem hatalom. Ő belőlem, ami sors, végzet és hatalom, nem kegyelem. Majd küldök hozzá tanítókat, fiúkat, anyákat, angyalokat, prófétákat és bölcseket, ennél többet nem tehetek érte. Segítem, ahogyan tudom. Remélem, hogy megtalálja önmagát, megtalálja menedékét, mert mindegy mit tud, mindegy, ki vagyok én, sosem lehetünk mások, csak önmagunk menedéke. Rajtam nem segít a teremtményem, rajta nem segít a teremtője. Aki nem segít magán, az elveszik.

Lassan felébredek álmomból. Kinyitom a szemem, kifújom lassan a levegőt. Előre nyújtom a karjaim, összekulcsolt tenyereim jólesően nyújtóztatom. Megmozgatom a derekam, kissé felemelkedek, mert belefeledkeztem meditációmba és elzsibbadtak a lábfejeim.  Oldalra dőlök, hogy enyhülést adjak lábamnak és combjaimnak. Előre támaszkodom, felállok, hátra hajolok, megropogtatom magam és elnyomok egy ásítást. Mára ennyi elég, nem emlékszem semmire, és csak remélem, hogy nem csináltam semmi galibát, amíg odabent voltam.