Ma éjjel szertartást ül a létezés. Ma minden önmaga körül forog, magába száll, magába mélyed, önmagába szeret. Ma, miután lement a nap, és a fény szétterülve, a világ sötét maradványaiban sugárzik tovább, ma megüljük a nem létező istenek ünnepét. Ma hitet teszünk az elsüllyedt arányok és mértékek előtt, ma az ősi és a fennmaradt, szoborba merevedett teremtők színe elé hordjuk lelkünk és értékeink. Ma tagjaink, elménk, szándékunk és késztetésünk áldozatként ég el a felmorajló tűzben, és minden elfeledett és alig pislákoló isten mélyen beszívja az égő maradék füstjét. Bármit hordunk eléjük, alig ér valamit, mert a legnagyobb áldozat még hátra van. A táncoló papok, szerzetesek, pásztorok és földművesek felhalmozzák javaik, életük eredményeit, magukból és életükből szakított értékeiket, és a tűzre vetik, hogy lobogjon, égjen, eméssze el a feledés.  Az élet tánca kavarog, mert ma szertartásra hív a hit ünnepe. Semmit nem áldozhatunk, csak testünk, lelkünk, és mindez nem ér szinte semmit. Tudja ezt a kavargó nép, ismeri élő és holt, a táncoló sereg és az ünnepre feltámadt holtak is. Az akarat önmagába fordul, maga alá siklik, lent gyökeret ereszt, fent ágakat hajt, és az egész teremtést átszövi az élet forgataga. Nem tudunk semmit, nem érthetünk, papjaink lemeztelenítik magukat, az emberek kiáltva az égbe dobják kincseik, és a gyorsuló kavargásba vetik magukat. Csak a hitük marad, a bármiben, szentségben, rosszban, gonoszban, hétköznapiban, akármiben való hitük. Az ember ereje, a lélek létének egyetlen bizonyítéka, a kapaszkodó, a menedék, a bármi választottban való hit.

A hitem döntés. Csak a hit maradt, ezért megkeményedek, kérget növesztek, mint az évszázados fák. Kérget, és száraz ágakat, fel az ég felé, a felhőkbe markolok, a tiszta égbe harapok, gyökereket növesztek erővel a mélybe, a talajba kapaszkodom, és még lejjebb, az alapot adó kőzetekbe. Akkor legyen: hiszek. Most mondd, őszintén, barátom és sorstársam, itt és most az élők, vagy a rég holtak, vagy a még nem világrajöttek között, mi más maradt? Beleütöm, beleégetem a jelemet mindenbe, amit elérek, hogy nyomaim majd egyszer életre keltsenek. A tudásom annyit sem ér, mint egy bogár utolsó rezzenése a késő őszi fagyban, szeretetem annyi csak, mint a felszáradó hajnali pára, pillanat és illanó sóhaj, következmény nélküli mozdulat. Csak újabb születés és újabb hanyatlás, csak egyre egy, és egyre kettő, kicsiny vihar a korlátozott térben, melyet fajom jelentőségtelinek és fontosnak tart, mert híján van a valódi sorsnak. Ennyi, de mielőtt a csönd beszorít, és az ég végleg bezárul felettünk, én hiszek. Hiszek úgy, mint még élő nem akart hinni, hiszek a szentek minden erejével, mert akkor vagyok szent, amikor én akarom. Szentség, amit akaratom megteremt és elétek állít, és annyi az akarat, ami erőmből telik. Nem jutottam előre egy tapodtat sem, hát az maradt, annyi az enyém, amit hiszek. Benned, vagy mindabban, ami te vagy, mert „te vagy az”, mert én vagyok Az. Most mondd, van más választásom? Volt valaha más választásom? Mit számít sors, démon, értelem, siker vagy nyereség, mind elmúlik nyomtalan, hát én akkor most emléket állítok neked, és megteremtem, amit az univerzum nem tudott. Ha nem vagy, majd most leszel, mert akarlak. Mert nincs más sorsom, mert nekem csak az lehet a választásom, amit én teremtettem. Megkereslek, csak rá kell jönnöm, hová rejtettelek, de felkutatom érted a teljes univerzumot, ha kell, élek és halok végtelenszer, mert szükségünk van egymásra.

A zajból szólok fel hozzád, a zajból imádlak, és zajjal szólítalak meg, a létezők zavarával. Nem ismerlek, nem tudok semmit. Fogadd, mert most már kénytelen vagy, nem bújhatsz el, mert látlak, mert én teremtettelek. Amíg nem találom végső menedékem, te vagy a társ, a kezdet és a vég. Istenem vagy, és én a teremtményed. Istened vagyok, és te az én teremtményem. Sosem volt ennél szentebb kötelék.