Folytatjuk a szöveg elemzését, természetesen szakirodalom felhasználásával, de saját értelmezésünkkel kiegészítve. Nem azért egészítjük ki, mintha értőbbek lennénk, mint a Szútra tudós elemzői, hanem mert mind magunkba zárva élünk, és csak saját értelmünkön keresztül szemlélhetjük a mélységes Dharmát. A bejegyzés első fele inkább saját értelmezés, második fele inkább hagyomány.

Nagyon nehéz téma következik, mely szavakkal át nem adható. Kérem olvasóim türelmét és fokozott figyelmét.

„látja, az öt alkotórész mindegyike üres”

Az üresség fogalma a mahájána buddhizmus legnehezebb megérthető tanítása. Először mindenki félreérti. Talán kötelező is számtalanszor félreérteni értelmének megfejtése közben, hiszen az egyik lényege, hogy lepattan róla az értelem és a fogalmi gondolkodás. Szavakba nem foglalható, el nem magyarázható. A gyakorló ezt megérezvén elengedi a meghatározást, és a ködös, misztikus, titokzatos tartományokba utalja az üresség gondolatát. Végső igazságnak, általános világmagyarázatnak, fokozhatatlan bölcsességnek kezdi tekinteni, ami a következő tévedés, hiszen újra csak fogalommá, eredménnyé nevezi ki az ürességet. Akár mindennek, semminek vagy a középútnak tekintjük, ugyanúgy nem jutunk közelebb lényegéhez, sőt, ha a lényegét keressük, szintén csak egy helyben toporgunk. Mi hát az üresség? Nem tudom megmondani, szerencsére, mert ha azt hinném, képes vagyok elmagyarázni, gyanúsan tekintenék magamra. De azért van egy megérzésem, mert van saját buddhizmusom.

A saját megfejtésem szerint az üresség a kizárólag viszonylatokban megjelenő és megnevezhető, sőt a kizárólag viszonylatokban létező világ (nevezzük szamszárának) ellentéte, tehát a tökéletes viszonylagosság-mentesség. A viszonylagosság-mentesség függés-mentességet is jelent. Az ürességet látják a megvilágosodott buddhák, mert az ürességben a dolgok nem a többihez képest léteznek, hanem olyanok, ahogyan valójában vannak. Ez lenne a buddhai látásmód lényege. Az ilyen létezés a nemtudás-alapú, egymásba fonódó, egymástól függő létezéssel ellentétben

- nem-megjelenő, mert a nemtudás-alapú lények számára a dolgok nem úgy látszanak, ahogyan valójában vannak, hanem függésben, tévesen énnek tekintett lényük szűrőin keresztül;

- nem-megnevezhető, mert a nemtudás-alapú lények csak a viszonylatokban eléjük táruló világot látják, azokban tévesen formákat azonosítanak, hogy eligazodjanak, majd ezeknek nevet adnak, hogy mozogni tudjanak;

- nem-létező a nemtudás-alapú lények számára, mert függések, név és forma nélkül az ürességet nem is észlelik.

Tehát az üresség viszonylatok és függés nélküli, amiből két dolog következik:

- teljesen üres, ezért hívjuk ürességnek, mert nincs benne olyan, ami a nemtudás-alapú lények szerint valami, tehát semmiként, üresként azonosítjuk;

- tökéletesen tele van, mert amiben nincsen a nemtudás-alapú értelmezés szerint semmi, abban az összes lehetőség benne foglaltatik, abban bármi lehet, tehát végtelen lehetőséggel bír: multipotens.

Tehát az üresség a mindenség, ami nem nyilvánul meg a keretek között, mégis maga a megnyilvánulás.

Nézzük meg most az ürességet a hagyomány egyik értelmezése alapján a saját buddhizmusunk fényében, a saját módszerünkkel. Az üresség megértése a bölcsesség egyik útjának megértését is jelenti. Az üresség multipotens, tehát végtelen fajtája, megjelenése lehetséges, de nézzük meg az öt fő csoportját:

- Érzéketlen üresség: Hiányzik az érzékelés, tehát a lelki, szellemi vagy anyagi környezet egy területét a lény nem érzékeli. Ez az általában tapasztalt üresség, ami az érzékelő számára semminek, hiánynak tűnik fel, és ezzel könnyen össze is keverheti. Valójában adott rész nem üres, csak a lény számára elérhetetlen, érzékelhetetlen. A magából kiinduló, énjét a valósággal összekeverő ember az érzéketlen területeket hajlamos lehet semminek, nem létezőnek nyilvánítani, és téves következtetéseket levonni.

- A megsemmisülés üressége: A lény érzékeli a környezet nevezett részét, de mikor azt már nem látja, nem érzi, mikor elveszíti, akkor azt megsemmisültnek tekinti. Azt vallja, hogy a halállal a dolgok és a lények megsemmisülnek, hiszen többé nem érzékelhetőek, formájuk felbomlik, nevük eloszlik, tehát halottak, semmik. Azt is vallja, hogy ami volt, de már nincs, vagy ami lesz, de még nincs, az semmi. Az ilyen érzékelő az időbe, a térbe és saját korlátai közé szorult. Nem állítjuk, hogy az éppen nem létezők valahol vannak, csak azt, hogy az üresség multipotens, végtelen-lehetőségű, továbbá az érzékelés illúzió-természetű, tehát nem jelenthető ki biztosan, hogy az éppen nem érzékelt az semmi, és ezért üres.

- A megvizsgált dharmák üressége: Az így vizsgálódó ember a dharmákat dharmáknak, dolgoknak és jelenségeknek látja. Érti, hogy a formákat nem jól érzékeli, érti az illúzió-természetről szóló tanítást, de azt vallja, hogy a káprázat mögött van egy állandó valóság. Az ürességet úgy érti, hogy az általa érzékelt dolgok és jelenségek nem olyanok, és igyekszik meglátni a dolgokat úgy, ahogyan azok valójában vannak. E valódi létezésen viszont nem az üresség-természetüket érti, hanem végre valódi, örök dharmákat feltételez.

Az így gondolkodó gyakorló képes az élet és halál, tehát a változás, a mulandóság fátylán átlátni, de mögötte lényeget és végső értelmet keres, mert még nem érti a változás ürességét; véget vet a körülhatároltságnak, ezért tudata végtelenné tágulhat, de még nem látja a körülhatároltság, a tudat, a végtelen, a tágulás ürességét. Nem látja, hogy a „változás”, a „mulandóság” és az „üresség” is csak fogalom, csak gondolat.

A szentség és belátás legvégső fokozata is még csak szentség és csak belátás, tehát nem az üresség bölcsessége. A nemtudás nem szűnik meg a legnagyobb tudástól; az üresség nem szűnik meg attól, hogy töltünk bele valamit.

- A testi-dharma üressége: Egyes bölcs megvilágosodottak tapasztalatot szereznek a valódi ürességről, de még érzékeikkel és tudatukkal, ezért az a tudás még nem teljesen tiszta.

- Igazi üresség: A csodálatos létezés elmélyedésében a gyakorló látja, az öt alkotórész mindegyike üres. Nem keresi az Ösvényt, mert kívül nincs mit keresni; az Ösvény a saját természetében található. A saját természetének bölcsessége a tökéletes megvilágosodás, és nem kell sem kívül, sem belül a valóságot keresnie. A nemtudás megszűnésével a szenvedés is megszűnik, mert e kettő ugyanaz: ahol az egyik van, ott van a másik is. A nirvánát nem kell elérni, mert a nemtudás és a szenvedés megszűnésekor a gyakorló a nirvánában találja magát.

Aki ezt nem érti, az fut a tudás után; vizsgálja a dharmákat, osztályozza a jelenségeket, hajszolja a bölcsességet, szaporítja a nézeteket. De a „tízezer dharma visszatér az egybe, az egy visszatér az egységbe”; aki végre a saját természetére figyel, megérti az ürességet, és bölcs lesz, mert természete mindig is bölcs volt. Úgy működött mindig, ahogyan éppen működnie kellett, a dolgok mindig olyanok voltak, amilyenek valójában; semmit sem kellett soha megfejteni. A saját természetünk mindig buddha-természet volt; ha változnia kellene, sosem érhetné el a célját.

A világ dharmákból épül fel, de a dharmák üresek, ezért a világ ürességből épül. Ezért a forma üresség, az üresség pedig forma: a formának nincs valódi és végső lényege, üresség-természetű, az üresség pedig, bár a valódi és végső lényegtől mentes, mégis formát alkot. Az üresség nem valami, és nem semmi, mégis működik, mert Van.

Minden érzékelés és létezés valamilyen buddha-természet. Az „én” fogalma nagy titok, de az tudható, hogy érzékeli környezetét és önmagát, tehát bizonyosan van érzés-természete. A test, a forma érzékelhető, ezért valóságnak tekinthetjük, amíg él, és halottnak, mikor már nincs, de sem életében, sem halálában nem volt körülhatárolható, állandó, ezért csak azt tudjuk, hogy a formáknak van forma-természete. A forma-testhez hasonlóan a tudat-test is felbomlik, de tudjuk, hogy van tudat-természete. A forma és a tudat üressége tehát nem nem-létezést jelent, hanem éppen a saját természetük szerinti létezést. A forma tehát üresség, az üresség pedig forma; a tudat tehát üresség, az üresség pedig tudat. Az üresség a Vanság.

A gyakorló ellép érzékeléseitől, hogy megértse az ürességet; nem mondja, hogy „én”, nem mondja, hogy „én vagyok”, nem mondja, hogy „enyém”. Aztán ellép az üresség fogalmától, nem mondja, hogy „az üresség van”, és megérti a bölcsességet.