A halmazok a létezők ismérveinek csoportjai, tulajdonságaik bizonyos jellemzők mentén összerendelt egységei. Ezek ismertetésével a Buddha célja az volt, hogy megmutassa az én valótlanságát. A halmazok léteznek, ez tagadhatatlan, de külön és együtt sem alkotnak ént. Az én fogalma üres, a rárakódott személyiség csak függésben és ideiglenesen értelmezhető. De abból a szempontból is vizsgálható az öt halmaz tana, hogy miért köt a szenvedéshez. Nemlétezésük, üres mivoltuk, vagy a működésük által termelt hibás következtetések okozzák-e a kibillentséget?

Az első halmaz a forma (rúpa). Anyagként is felfogható. Magába foglalja a négy nagy elemet és azok származékait. Ilyen származékok az öt érzékszerv, amivel a világunkat érzékeljük, és az ezeknek megfelelő, külső világban tapasztalt létezések. A halmazatok közül ez az első és az egyetlen anyagi természetű. Az első, de már láthatóan torzít, ezért a világ megismerését, a dukkhától való szabadulást már ez önmagában szinte lehetetlenné teszi. Az anyag egyszerűen nem olyan, mint ahogyan a szintén anyagi formánk láthatja, mert az érzékszervek az anyaggal együtt alakultak ki, az anyagból származnak. Közös a forrás, közös a tévedés. Az érző lény tragédiája, hogy még a tudat által kreált illúzióvilágot sem képes érzékelni annak valóságában. Az öt halmaz, és azok összes rétege egyenként mind egy újabb torzítás a valóságon, egy újabb fénytörés, mintha törött prizmákon szűrődne át a fény az észlelő felé, aki maga is illúzió. A nemtudás megalapozódik.

A második halmazat az érzés (védaná). Hat síkon érzékel, az anyagból kinőtt elme is bekapcsolódik a káprázat gyártásába. A színek, hangok mellé a gondolatok is ellepik a lényt. Nincs megállás a csillogó tévúton. Itt történik a három minőség érzékelése, miről már korábban szóltunk. A nemtudás kibomlik, kihajt belőle a három rossz gyökér, és tovább torzítja a már törött fényt. Az észlelőt a dukkha újabb örvényeibe kergeti. A már eleve hamis anyaghoz viszonyulást teremt, az én felébred, és törvényt ül hamis világa felett. Istent játszva ítél, szeret, harcol. Már mostanra annyira belegabalyodott és beleszerelmesedett világába, hogy a szenvedés sokszor fel sem tűnik neki, de ha kínlódik, azt természetesnek, az élet részének tekinti.

A harmadik halmaz az észlelés (szannyá). A már megnyitott hat csatornán beömlő érzések elkápráztatják a lényt. Az elme végzi a gondolatok, érzések értelmezését is. A lény ekkor már sír, jajgat, nevet, szeret, és hol boldogan, hol boldogtalanul szaladgál kincsei között, mint gyermek a játékboltban. A dukkha fogalmát már a legtöbb lény meg sem érti eddigre, a bölcsesség elérhetetlen távolba kerül.

A negyedik halmaz a késztetések (szankhára). A lény már egy báb. Észlelései elhomályosították tudatát, akarata nem az övé, teljesen az illúzióvilág foglya. Az előző halmazok részben felépítették, cselekedetekre kényszerítik, és minden tette karmát teremt. A hálóba ragadt, azt hiszi, hogy valóságban épít és rombol. Világa örökre kettéhasadt énre és neménre. Üt vagy ölel, a ködvilág akarata szerint. Tudati tevékenységei karmikusak. Újabb tragédia, hogy a fogságba esett lény szabadulása érdekében végzett tevékenységei, már ha egyáltalán képes még erre, mind ugyanúgy a szamszára részei. Tudati tevékenység a szamádhi és a bölcsesség is, pont annyira, mint a gőg, énképzet vagy tudatlanság is, mind szamszárikus tett, bármit is ígérnek.

Utolsó, ötödik halmaz a tudatosság (vinnyána). A tudatosság nem áll meg önmagában, hiába azonosítják sokan tévesen a bennünk lakó szellemmel, lélekkel. Az előző négy halmaz következménye, és tudatossága csak azokra terjed ki, ami a hat érzékkapun beözönlik. Semmi köze a tiszta felismeréshez, csak okozat, mely rossz okokat, énképzetet, önhittséget hoz létre. A lény felébredettnek, tiszta tudatúnak is hiheti magát, amit megalapoz az a tapasztalat, hogy intelligens. És valóban az. A hat kapun beáramló tapasztalatokat érti, tudja értelmezni, tud intelligensen reagálni. A színeken, hangokon túl a gondolatokat és érzelmeket is rendkívül magas szinten felfogja, arra összeszedetten, a többi lénnyel kommunikálva és együttműködve reagál. Fejlett világokat épít, átalakítja környezetét, rövid idő alatt társadalmakat hoz létre. Látszólag a semmiből, bölcsen, erkölcsösen alkotja meg a felvilágosult világot. És ez a legnagyobb csapda. Már annyira okos, hogy nem merül fel benne: téved. Az elme hatalmas. Mindig előrébb jár egy lépéssel, mindig előre gondolkodik, mint egy jó sakkjátékos. Mert a tudatosság még nem a nemes felismerés, nagyon nem az, de annyira annak tűnik, hogy gigantikus erő és bölcsesség kell ahhoz, hogy a lény átlásson a káprázaton. Hiszen annyira okos az észlelő!

A sok törött, torz prizma közül ez a legnagyobb, már ördögi művelet. Faust eltévelyedése. A lény beleszeret maga kreálta világába, és önmagába is. Mit neki már a szenvedés! Harcol ellene, elnyomja, gyógyszerekkel, kultúrával, vallással, tudománnyal gyógyítgatja. Folyamatosan módosítgatja, javítgatja álomvilágát. Réges régen elvesztette kapcsolatát önmagával, valódi természetével, eredendő intelligenciájával, a terességgel. Ön-lényegének hiszi az öt halmazt, belenéz, és felismeri magát benne. Megalkotja önmagát, és olyannak teremti a tükröt, ami a neki kedves önmagát mutatja. A Tanítás szavai ostobaságnak tűnnek fülének, a szenvedésre gőggel tekint, és bár nem érti, de nekiront, mert meg akarja oldani. De a vár és a város állandóan inog körülötte, időnként össze is omlik, állandó támasztékokra szorul. Hát megváltoztatja az anyagot, meghazudtolja az érzéseit, becsapja észleléseit, alacsony célok szolgálatába állítja akaratát, énnek hiszi tudatosságát, de közben retteg, leginkább a haláltól. Mivel az öt halmazt önvalójának hiszi, ezek elmúlását a halállal azonosítja, és mivel a halmazokhoz ragaszkodik, és ezekben ismeri fel lényegét, a halmazok pusztulása valóban halála lesz. Kinek-kinek hite szerint.

És végül a ragaszkodás öt halmaza, ahogyan a Buddha mondja, életre hívja a lényben a félelmet, a kibillentségből spirálisan egyre gyorsuló és növekvő örvény támad, és a dukkhából igazi szenvedés lesz, a halálfélelem rettegése.