A kultúra, a pszichológia, az éppen uralkodó társadalmi rendszer erkölcsi felfogása hozzá akarja hajlítani az embert az őt éppen körülvevő torz, beteg világhoz. A világ, bármilyen vélt vagy valós erkölcsi szinten is tartózkodik aktuálisan, szükségképpen tévedés-alapú, átmeneti, változó, amit fejlődésben lévőnek kíván mutatni. Az egyénnel a társadalomhoz, a közösségekhez való idomítási törekvése során elhiteti, hogy a normától való eltérése rendellenes, úgy, hogy a normát meghatározni, kijelölni, még szavakkal kifejezni is képtelen. Ha a korszellem a megfellebbezhetetlen törvény meghatározásának képtelensége felett érzett dühében időnként elő is állít valamiféle billegő, kacska normát, arról azonnal szembetűnő, hogy torzabb és betegebb, mint az egyén, kinek hozzá kellene igazodnia. Pl. a gyászfolyamat megélését megengedi, de közben elvárja, hogy az egyén maradjon társadalmilag működőképes. Pedig a haldoklás nevetségessége, szánalmassága, a természet ilyen kérlelhetetlen szenvtelensége láttán, az emberi méltóságba vetett hit ilyen nyers sárba rántása után a gyászoló részéről az univerzum értelme iránt táplált hitéből való kiábrándulás természetes folyamat.

A pszichológia egy új és sokat vitatott területe a kritikai pszichológia. Szakítani szeretne a lélektan túlságosan egyénre szabott beállítódásával, és a személy társadalomba ágyazottságán keresztül vizsgálja problémáit, alkalmazkodási nehézségeit. Abból indul ki, hogy a társadalom nem egy eleve adott rendszer, és a vele való együttműködés nem csak az egyéntől vár el alkalmazkodást. Ezt a gondolatot spirituális szintre is emelhetjük, mert az ember mintha időnként joggal érezné, hogy a világ működése nem erkölcsös, nem egészséges. Az idáig eljutó, meghasonlott személy ilyenkor felismeri a jelenségekben a jót és a rosszat, a körülötte zajló folyamatokat értékelni kezdi, és gyorsan eljut addig a felfogásig, hogy a világ a fény és a sötétség örök harcának színtere.

És már kész is a tévedés, aminek izgató varázsától fajunk nem képes szabadulni. Kikerülhetetlenül véleményt alkotunk, értékelünk, ráadásul ezt nem korlátozzuk a hétköznapi folyamatokra, hanem magunkra és az univerzumra vonatkoztatva kozmikus rangra emeljük. A kultúra, a lélektan, a társadalom, a művészet, a vallás pedig folyamatosan megerősít minket ítéletalkotási tevékenységünkben. Állandóan, sajnos unalmasan, önmagát ismételve, és a jó és rossz felismerésének élményébe belehabarodva mutatja be az embert a bennünk lakozó állat, és az azt uralni próbáló szellem harcaként, párhuzamosan pedig a világot is a fény és a sötétség, lent és fent, nemes és nemtelen, angyali és démonikus erők csatatereként. Dögunalom. Az embert minden világleírás, filozófia, eszme, vallás és társadalom-elmélet e botrány elszenvedőjeként, a benne, de részben nélküle zajló háború áldozataként mutatja be, mintha isten és ördög, teremtés és pusztulás csak az ember kedvéért rohanna egymásnak. Mintha érdekes lenne ez az ismétlődő, sosem változó, megújulásra képtelen, örök színjáték. Mintha nem a karma, a véletlen, biológiai, fizikai és környezeti feltételek esetlegessége hozná létre a láthatót és a láthatatlant. Mint a sántán és beteg testtel született ember, aki testi deformáltságában valami magasabb szükségszerűség megnyilvánulását látja, és nem a véletlennek a biológiai megnyilvánulását.

Hirdetik: a világos és a sötét, a két univerzális és örök erő összecsap az emberben és az emberért! Micsoda önelégült, nárcisztikus álláspont, és mégis minden vallás egyetért ebben. Furcsa, ha ezek után az ember alkotta pszichológia a normálistól való eltérést és az önfelmagasztalást kéri számon az egyénen. Nem az embert szeretném lerántani, mert az a maga helyén az, ami. De trónfosztása, spirituális helyzetének okos felismerése, jó értelemben vett alázata segíti a bölcsesség megszerzését, főleg, ha a trónt mi építettük magunknak. A Buddha megfejtésébe kapaszkodom, a „lélek nélküli újjászületés”, a függő keletkezés tanába, igen, mert még nem tudom, és nem is akarom elengedni ezt a kapaszkodót. E tanítás szerint nincs független lélek, mind függünk egymástól, a világtól, tehát a dharmáktól, és csak az ezektől való függésben tapasztalhatjuk meg elkülönültnek látszó létezésünk. Ahogyan aztán a létezést fenntartó okok elmúlnak, a dolgok és jelenségek velük múlnak. Az ember hordozó, egy vevőkészülék, és ilyen minőségében hasznos és nemes. Betölti szerepét és megérdemli a tiszteletet, de oly törékeny, és törékenységében, elmúlásában, haldoklásában oly szánandó, életében oly esetlen, hogy nehéz nem észrevenni a róla formált emlékmű szégyenét.

Magunkról sem tudunk túl sokat, ezért kénytelenek vagyunk önmagunkról is hipotéziseket gyártani a tudomány, a művészetek és a vallások segítségével. Ez nem spirituális, hanem egyszerűen ismeretelméleti probléma. Legalább annyi hitet gyártottunk már magunkról, mint ahány metafizikai választ és megoldást, és ezeknek vannak közös halmazaik. A valóságot nem éljük, hanem folyamatosan képezzük. A létezés és annak nyilvánvaló paradoxona olyan erős trauma, hogy folyamatosan fenntartott, álmokat és képzeteket vegyítő valóságértelmezés nélkül a psziché széthullását eredményezné.

Ez persze frusztrációt okoz az egyénben. Az emberben erők lakoznak, és ha ezek nem törhetnek ki nagy elméletek, mindentudó „bölcsességek”, „örök” vallások formájában, akkor alattomosan, kitartóan a hétköznapok alapjait kezdik ki. Az ember tönkremegy, ha nem hiheti, hogy alkotása az öröklétnek szól, és törekvésének tárgya tökéletes. A természet, azaz a valóság azonban opportunista: nem törekszik mindenáron a tökéletességre. Ha mégis sikerül közel hibátlant alkotnia, az a véletlen műve, és rövid életű lesz. A természet célja az élet fennmaradása és az erők hozzávetőleges egyensúlya, bármi áron. Ennek érdekében ad és elvesz, gazdálkodik, beavatkozik, de legfőképpen eleve annyi bizonytalanságot helyez el a rendszerekben, hogy azok bizonyos túlfejlettség esetén maguktól összeomoljanak, így készítve elő a terepet az utódoknak. Így jár az ember, és az ő személyisége és lelke is.

Az illúziók trónfosztása persze veszélyes lázadás. Ha az ember nem eléggé felkészült, nem talált vagy hazudott magának egy másik, erősebb és tartósabb illúziót, aminek ölelő biztonságába menekülhet, akkor elkeseredik, és ebben az állapotában erőszakot követhet el önmagán és a jelenségeken. Ez a másik tévút. Az általában vágyott és kívánt felismerés, a dolgok valós természetének meglátása, vagy annak akár csak megsejtése összetörhet egy gyenge tudatot, ami megágyaz a másik tévútnak, a tapasztalatok, a látszat és a valóság tagadásának.

Szánkhjának nevezik azt a jógával (mármint az igazi jógával, nem a tornává züllesztett európai változatával) rokon hindu vallásfilozófiai irányzatot, amely az ember és a természet, az illúzió és a valóság kapcsolatát gyönyörűen szemlélteti. Prakritinek nevezi a természetet, ami ebben az esetben maga a létezés, minden, ami anyagi és szellemi értelemben körülvesz, és az ember számára felfogható. Prakriti örök táncát járja Purusának, az embernek, a léleknek. Táncával körbeöleli őt, és a Purusa szerelmesen, bűvölten figyeli sejtelmes, fájdalmas, csodálatos táncát. Tökéletesen elvarázsolja. Teljesen belefeledkezik, nem lát mást Prakritin kívül, érzékeivel és értelmével csak az ő folytonos mozgását, szépséges tánclépéseit figyeli. Fel sem merül benne a gondolat, hogy ezen az előadáson kívül létezhet másik valóság. Prakriti pedig táncol, óv, teremt, pusztít, majd újrateremt, és a vele együtt, a közös álomban lebegő purusákkal álmodja az örökké forgó Létkereket. Ám néha egy-egy purusában felébred a gyanú, hogy színjátékot lát, és bármennyire kívánatos és fájdalmasan gyönyörűséges a tánc, az élet, elfordul. Számára ekkor megáll Prakriti, és a lélek a káprázatból ébredve látni kezd.

Az ind vallás feltételezte a purusák külön-létét, az Önvalót, amit átmannak neveztek. Ez a lélekmag öröklődött tovább a mindig új életekbe, hitük szerint. Ez az Önvaló ébred fel, ez fordul el az élet érzéki színpadától. A Buddha azonban felismerte, hogy ez a hit csak egy újabb prakriti-tánc: egyik álomból a másikba, még mindig a Létkeréken belül maradva. Felmutatta az éntelenség (anattá) tanát, és azt mondta, hogy a purusának, miután elfordult a függésben-létezés nagy színjátékától, és felülemelkedett az élet és önmaga iránt érzett mély szerelmén, egy másik káprázat helyett végre lehetősége adódik foglalkoznia önnön ürességével, a valósággal, ahogyan az van.