A szenvedésről, vagyis pontosan fogalmazva a dukkháról szóló igazságot a buddhizmus lényegének szokás tekinteni. Azonban ez csak a buddhizmus egyik fele. Ugyanilyen fontos tanítás a diagnózis felállítása után, jó orvos módjára, meghatározni a gyógymódot is. A kauzalitás törvénye most is működik: ahol dukkha van, ott van a dukkhának következménye, ami lehet további dukkha, és ennek folyományaként a szamszárába való beleragadás, vagy pedig gyógyulás, szabadulás. Mindkettő következmény, de a dukkha tézisének a kettő közül csak a boldogság, a szellemi egészség és a megvilágosodás az antitézise.

A Magasztos mindezt a Harmadik Nemes Igazságban a „szenvedés megszüntetésének nemes igazsága” kifejezéssel írja le. Nem ezt várnánk. Szeretnénk, ha a szenvedés, halál, nemtudás, szamszárikus rabság, az elkerülhetetlen betegség, öregség, fájdalom és szellemi nyomorúság megszűnését, a megvilágosodás érdekében vívott harcunk végét, győztes oroszlánüvöltésünket egy hatalmas, fenséges jelzővel illetné, ha már a dukkha olyan szemléletesen és alaposan kifejtésre került. Egy olyan jelzőt keresünk, ami több, mint a „boldogság”, „szabadság”, „üdvözülés”, „megigazulás”, de nem kapunk ilyet, hanem egy negatív jelzővel, a dukkha negatív megközelítésével kell beérnünk, miszerint a dukkha megszűnik. Micsoda bölcsesség rejlik ebben! A Buddha elkerülte egy új minőség, egy új fogalom bevezetését a Négy Nemes Igazság zárt, konzisztens gondolati rendszerébe. Minden új fogalom csak végtelen vitákat gerjesztett volna, végeláthatatlan bölcselkedést, elméleti huzavonát, ráadásul képtelenség lenne olyan minőséget meghatározni, ami tökéletesen lefedi a dukkha megszűnésének állapotát. A dukkha számunkra tökéletes, univerzális fogalom, világunkban általános és alapvető szabály, ezt ismerjük. Hiányát, miként a nirvána fogalmát is, csak hasonlatokkal, akadozó szavakkal vagyunk képesek körülírni. Ráadásul egy új fogalom eltérítene minket a céltól, a dukkha és a nemtudás állapotából való szabadulástól, és egy új tartomány, egy saját nézeteinkből összetákolt eszme felé fordítana. Nem lenne más az a törekvés, mint az „én” egy újabb játéka.

De az bizonyos, hogy a szenvedés megszűnése előidézi a beérkezettség élményét. Átélhető így a legnagyobb boldogság, elmúlik a nyomorúság, a fájdalom, és a körforgásból való kilépéssel együtt nem érint többé a betegség, öregség, szomorúság, halál. A vágytól, gyűlölettől, szellemi vakságtól mentes ember boldogsága korlátlan. E három köteléktől való megszabadulás csendes, mértéktelen örömöt eredményez.

A Buddha megvilágosodása percében szeretete és mély együttérzése erejével legyőzte a három kísértést: a vágyból fakadó kötődéseket és nemtudást, a gyűlöletből fakadó kötődéseket és nemtudást, és a korlátolt tompaságból fakadó kötődéseket és nemtudást. Szelíden, harc nélkül legyőzte a rá támadó, vággyal vagy gyűlölettel telt démonok seregét. Eljutott abba a nyugalmi állapotba, melyben többé nem volt rabja érzelmeinek, gondolatainak és az énjének. Túljutott önmagán, túljutott minden határon. Meglátta a dolgok legvégső valóságát: mindennek, ami a világon történik, oka van, és minden egyben okozat is. Megértette, hogy a megszabadulás feltétele a lények iránti végtelen könyörület és a határtalan tisztaságú felismerés. Ebben a pillanatban vált Sziddhártha a Buddhává, vagyis Felébredetté.

A Buddha a következő hét hetet a legnagyobb boldogságban töltötte el. Boldogsága nem eksztatikus öröm volt, hanem a beérkezettség nyugodt, rezzenéstelen sugárzása. A Buddha nem volt elragadtatott, nem volt magán kívül az örömtől. Az őt átjáró érzés leírhatatlan, de az bizonyos, hogy éppen hogy tökéletesen letisztult, teljességgel éber, határtalanul jelenlévő volt a boldogsága. Nem ért el semmit, és ez a Harmadik Nemes Igazság nagy titka: beérkezett, mert megszűnt benne az én igyekezete, és ezért a dukkhától mentes volt a tudata. Megszabadult minden önös rezdüléstől, túljutott az énen és a világ illúzióin. Minden érzelemtől mentessé vált, még a közömbösségtől és az érzelem-mentességtől is, ezáltal minden érzelem a szolgálatába szegődött. Egy hatalommal teli szellemi egyensúly állapotába került, amit a hagyomány „tatramaddzshatá” néven ismer. Ez a tökéletes egyensúlytartás, tovább nem fokozható összhang, a minden dolog iránt megmutatkozó, kiegyenlített arányosságon alapuló egykedvűség, mely minden szélsőséget elkerülve a közepet megtartja (27., 115. és 367. bejegyzések). Ebben az összhangban minden vágy és késztetés tökéletesen elnyugszik, a valóság törvényeibe való belátást felváltja a valóságban való benne-levés.

Ez az öröm már túljutott a szenvedésen kívül az öröm és boldogság érzetén is. Aki csak a szenvedést haladja meg, az majd az öröm rabszolgája lesz. Egy buddha győzelmet arat a szenvedés és a boldogság érzetén egyaránt, tapasztalási képessége ezáltal kiterjed az ember által tapasztalhatón túlra: „Az öröm és szenvedés legyőzése után, minden korábbi jókedv és szomorúság eltűnése után elértem az örömtől és szenvedéstől mentes, egykedvűség és belátás által bevilágított negyedik elmélyedési fokozatot, és elidőztem abban. Ám az így feltámadt boldogságérzet sem kötözhette meg szellemem.” Így gondolkodik egy igazi harcos.

A Buddha a megvilágosodása előtti aszketikus jógagyakorlatainak végzése során az öröm és az átszellemülés élményét is idegenné tette. Az átszellemülés ugyanis nem megvilágosodás, nem a bölcs útja, csak egyszerű tudatvesztés, mámorittas menekülés, melynek elmúltával az én még gyötrőbben visszatér. Mikor belátta ennek a módszernek a terméketlenségét, legyőzte a vágyát és félelmét a valóság meglátása iránt. Ugyanis nem a megvilágosodás elérése a ritka és csodálatos tett, hanem a megvilágosodás valódi akarása (33. bejegyzés), bátor vállalása az ismeretlen sötétségnek, a visszafordíthatatlan énvesztésnek. Felhagyott az aszketikus önsanyargatással, majd felhagyott az elmélyedésből fakadó öröm élvezetével, eldobta minden eszközét, hogy tisztán és fegyvertelenül, üresen léphessen az ürességbe.

A középben aztán minden ellentétpár összeolvad, eltűnik, helyére kerül. Nem csak a szenvedés-boldogság, a gondolkodás-érzelem, a jó-rossz, hanem minden látszólagos viszonylat képzete megszűnik, és felviláglik az üresség. Mint amikor egy térből minden teret kitöltő tárgyat elveszünk, de ez nem teszi kérdésessé a tér valóságát, ellenkezőleg, ugyanis a tér képzetére éppen a teret kitöltő tárgyak hiánya jellemző. A tér szemszögéből nézve a tárgyak negatívak, a tárgyak szemszögéből pedig a tér negatív, és éppen így, a legtökéletesebben átélt magasztos boldogság, a nirvána a megszokott emberi tudatállapotból nézve negatívnak, üresnek, a valóságos dolgok hiányának, a felülemelkedett egykedvűség pedig rémísztő lelketlenségnek tűnik. Ám a legmagasabb átélés szempontjából a világ veszti el valóságát, és válik teljesen átláthatóvá, és a benne szenvedők iránt felébred a végtelen együttérzés.

Az így létrejövő állapotot csak negatív jelzőkkel lehetséges körülírni, ahogyan az elején említettük: a Harmadik Nemes Igazság lényege, hogy a dukkha megszüntethető, és a dukkha megszűnése nem más, mint a dukkha megszűnése.