Még két darsana van hátra, és további két írás a „buddhizmus előzményei” sorozatból. Nehéz anyagok, ezért most pihenésképpen kicsit álljunk meg, és beszélgessünk az igazság hittel történő keresésének elkerülhetetlenségéről. Nagy szavak ezek; távolról sem állítom, hogy bármeddig jutottam volna ezen az úton, most is csak néhány gondolatomat tervezem leírni a kiforrott hindu filozófiai rendszerek ismertetésére szolgáló sorozat közben.

A hitet sokan nem tekintik a buddhista út alapvető kellékének. A Buddha a tapasztalatot tartotta a megismerés alapvető módjának, és a szenvedés meghaladására bíztatott. Nem ígért örök életet, csak nirvánát, ami viszont szavakkal ki nem fejezhető. De elindul-e egy ennyire nehéz és bizonytalan ösvényen bárki, aki nem hiszi, hogy célt ér valahol?

Az igazság önmagában, az isten és a világ megismerésének öröme, az önmagáért való bölcsesség mindig kevés volt az emberiségnek, ezért az igaz Igét mindig ígéretbe kellett csomagolniuk a vallásalapítóknak és a tanítóknak. Ígéretbe, fenyegetésbe, vagy a kettőbe egyszerre. Az embert értelme első felvillanása óta a halálfélelme ösztökélte a szellemi útkeresésre és a világ természetének felfedezésére.  Krisztus megtanította nekünk, hogy Isten a szeretet, és itt a földön úgy kell szeretni a másikat, mint önmagunkat. Senkit nem érdekelt volna ez a hír, ha nem kapcsolódik hozzá egy isteni ígéret, melyben a tiszta szívűek a mennyország boldogságába és az örök fénybe emelkednek, és egy fenyegetés, mely szerint a bűnösök a végtelen kárhozatba és a reménytelen sötétségbe jutnak. A Buddha tanában is megjelent az ígéret, mely szerint a szentek (arhatok) a nirvána gyönyörébe és szabadságába lépnek, a többiek pedig vissza a születés és halál szenvedéssel teli körébe. Később aztán megjelentek a buddhizmusban a tiszta földek és a poklok, amik sokban hasonlítanak a keresztény végső helyekhez. Senki, vagy talán szinte senki nem gyakorolta volna egy életen át teljes szívvel a buddhizmust, ha nem kap ígéretet a szabadulásra és a további létezésre, és csak a kiszámítható és elkerülhetetlen fizikai megsemmisülést ajánlják fel neki egy küzdelmes élet végén, mely élet értelme, hogy még a halál előtt mély igazságokat ismer fel az univerzum egyetemes működésével kapcsolatban. Az emberi hit felébredésének oka mindig kettős, és a két oldal elválaszthatatlan egymástól, mint egy érme két oldala: az ember először is gyógyírt keres félelmeire és megváltást kér a halál ellen, és ennek a feltételnek az ígérete esetén érdekli az igazság, annyira és amennyiben az szükséges a megváltáshoz. Sőt, az igazság még ilyenkor is mellékes számára, mert a vallási előírásokat és parancsokat nem tudásvágyból, lelki indíttatásból, hanem a megváltásért cserében teljesíti. Pusztán az igazság megismeréséért ritkán keresik az igazságot, csak a valóságért nagyon ritkán szeretik Istent.

De a létezés varázstalanítva lett. Csak egy példát említsünk: a fizika mostanra minden kétséget kizáróan bizonyította az ősrobbanás elméletét. Egy sor kérdés így értelmetlenné vált, hiszen kiderült, hogy a világ, akár teremtett, akár spontán létrejött, nem végtelen sem térben, sem időben. A tér és az idő egy kitüntetett pillanatban keletkezett, együtt és egymásból, és véletlenül, mert az univerzumban kvantumszinten igenis szerepe van a véletlennek. Értelmetlenné vált a kérdés, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, hiszen nem volt semmi, és az is megválaszolhatatlan, hogy mennyi idő telt el az ősrobbanásig, hiszen az idő akkor keletkezett. Szintén felesleges kérdés, hogy hol történt mindez, hiszen nem létezett a tér. Ma úgy tartják, hogy a keletkezés a semmiből történt, spontán, csak úgy adódott, és a kibomló, felfúvódó világban alakultak ki az univerzum most ismert törvényei, amik egyetemesek és kiszámíthatók, működésükhöz nincs szükség külső, isteni beavatkozásra. Az eredetmítoszok, a világ keletkezését meseszerű történetekkel leíró, folklorisztikus hiedelmek, mint igazságok, megbuktak, és a világ keletkezése helyett az adott nép lelkiállapotáról és tudományos fejlettségéről tesznek tanúbizonyságot. És így tovább: a természeti jelenségek, a lelki folyamatok, az anyag változása mind kutatott és egyre jobban ismert. Látjuk, hogy elveszett egy kapaszkodónk, egy hitünk, ami eddig a tervezettséget, a világ értelmét, és a saját kitüntetett helyzetünket, létezésünk okát és fontosságát hirdette. (Természetesen a tudomány sem valódi válasz, hiszen az érzékelhetőt ismeri meg, és az érzékelőről képtelen igaz megállapításokat tenni, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.)

A tudomány sokat adott, de sokat el is vett reményeink és kapaszkodóink közül. A teremtés aktusáról, működéséről, céljáról, és benne az ember szerepéről lefoszlott a misztikum. A jelenségek mérhetőek, környezetünk, és vele együtt talán civilizációnk hanyatlása már nem tagadható, és ez így van rendben, mert minden múlandó. Biztosan tudjuk, persze csak ha őszinték vagyunk magunkhoz, hogy a Föld, rajta az intelligens élet, és általában az univerzum jelenlegi formájában nem örök. Az anyagi létezés nem örök, másféle létezési formára pedig nincs bizonyíték, és hírhozó sem érkezett még soha odaátról. Az ég, ahogyan ismerni és tudni akartuk, mely szerint berendezett és számunkra kialakított, megszűnt létezni. Az ég üres.

Bizonyítást nyert, amit amúgy is érzünk, ha megvizsgáljuk a létezést, hogy a világ atomi és magasabb struktúrái, az élők és a tudatok is mind az entrópiára törekednek, illetve abba zuhannak bele, és ezt a bomlást csak fokozott erőfeszítéssel lehet ideig-óráig lassítani. Mindenki folyamatosan tapasztalhatja, hogy a dolgok idővel egyre rendezetlenebbeké és kaotikusabbá válnak. A termodinamika második főtétele, a természet egyik alaptörvénye kimondja, hogy a rendezetlenség mértéke, az entrópiának nevezett fizikai mennyiség nagysága az univerzumban, így az ember környezetében is az idő múlásával mindig növekszik. A törvény azonban csak a rendezetlenség teljes mennyiségére vonatkozik, tehát ha a rendezettség a rendszer egy kis, körülhatárolható részében nő, akkor az entrópia, ennek ellenhatásaként, a környezetében jobban növekszik. Ez azt is jelenti, hogy ha egy élő szervezet jól működik, mert benne szabályozottak a folyamatok és törvények uralkodnak, képes élni, javítani magát, és mielőtt az entrópia maga alá gyűrné és meghalna, képes önmagát reprodukálni, és így faját fenntartani, annak ára, hogy környezetében nagyobb lesz a rendetlenség, mint nélküle lenne. Ha a természet valahol rendet rak, kénytelen máshol nagyobb káoszt okozni, hogy az entrópia növekedésének törvényét ne sértse meg. Az élőlény rendezett energiákat (táplálék, fény, elektromosság) alakít rendezetlen energiákká (hő, salakanyagok), és így a rendezetlenség mértéke a világban növekszik, miközben benne és utódaiban egy kis időre megvalósul a nehezen fenntartható, és állandóan összeomlani akaró rend. Látjuk, hogy semmi sem örök, sem ideát, sem odaát.

Nem működik máshogyan a psziché és a szellem sem, ahogyan a léleknek nevezett individualitás sem. Rengeteg energiát fektet a gyermek egyéniségének, öntudatának és személyiségének kialakításába, hogy aztán az érett, kész felnőtt, sok tapasztalattal és életbölcsességgel a tarsolyában szinte rögtön az elmúlással, képességei hanyatlásával, testi, szellemi erejének fogyatkozásával legyen kénytelen megküzdeni. Nem találjuk magunkban az örök magot, amit majd egy isten magához emel, vagy ha létezik is ilyen mag, lélek, könnyen belátható, hogy sok közünk nem lehet hozzá, hiszen a mélyálom és a demencia is megfoszt érzékelésünktől, személyiségünktől, és nem találjuk benne magunkat. Ilyen a halál is: amit magunkból ismerünk, az nem éli túl a fizikai test elmúlását, ezért amit isten magához emel, az nem mi vagyunk, nem a mi énünk.

A filozófia nem állítja, hogy az igazságot hirdeti, és a filozófiai rendszerek nem az igazságtartalmuk alapján emelkednek egymás fölé, hiszen nincs objektív igazság, és ezt nem is állítják. A fejlettebb filozófiai rendszer nem igazabb, mint a többi, hanem koherensebb, komplexebb, kidolgozottabb, kiforrottabb, kerek, teljes egységet alkot, önmagában megáll, ezért nehezebb cáfolni, kritizálni. Nagyobb szellemi erőt kell alkalmazni a vele való vita során. Olyan, mint a Buddha tana, ami egy kristálygömb. A vallások már általában egyedül igazként hirdetik magukat, de nem adnak megoldást idelent, és nem nyújtanak biztos menedéket odaát. Minden rendszer csak egy elmélet, mert a világ végső igazságait ember nem fejtette még meg, és nem is fogja soha. A Buddha rendszere tökéletes, de vajon igaz-e?

Itt lép be az egyenletbe a hit, ami már annyi mindent megjavított, de el is rontott. A hit ugyanis nem igazság, hanem szentség, mert nélküle csak félelem, önámítás és bizonytalanság uralkodna el a lelkekben. A hitetlenség az önámítás, mert a tudományon, tudáson vagy az igazságok felismerésén alapuló, a hitet gyermetegnek bélyegző világnézetekkel ellentétben a hitetlenség a legnagyobb önbecsapás, az illúzió melegágya, mert nem más, mint egoval fertőzött tanácstalanság. Az emberek általában hitetlenül követnek vallásokat, ezért úgy bánnak velük, mint a tudással kellene; és hittel követnek hétköznapi utakat és filozófiákat, melyekhez elég lenne szándék és meggyőződés. Az igaz hitet nem kegyelemből kapjuk, és nem csak a kiválasztottak, és főleg nem csak az arra érdemesek, még ha égi adománynak is érezzük, mert a hit döntés. A világ végtelen és kiismerhetetlen, ezért nem visz előrébb sem a tudományos, sem a vallásos ismeret. Mindörökre így marad, és még a végső bizonyossággal a kezünkben sem lennénk felvértezve a kétely és a tévedés ellen. A megváltás felé tartó lélek nem élvezheti a megváltottság gyönyörét, mert érzéketlenné válna a többi szenvedő lélek iránt, és oda a mennyország; ugyanígy a nirvána felé tartó tudat sem örülhet a megvilágosodásnak, mert amint felrémlik benne saját felébredettségének ismerete, már el is veszítette azt. Egyszerűen nincs sem tudásból, sem lelkiségből eredő biztos cél vagy megkérdőjelezhetetlen igazság. Mindez elérhetetlen. Az egyetlen lehetőség a hit valamiben, ami nálunk nagyobb és fontosabb, makacs és tudatos hit, amit rendszeresen megvizsgálunk, mérlegre teszünk és próbák elé állítjuk. Nem a tudás vagy a vallási meggyőződés emeli ki az embert a szenvedésből és a reménytelenségből, hanem az akart, választott, megérlelt hite, ami fegyvere, pajzsa, ereje és menedéke egyszerre, ami teremt, és megtölti értelemmel a kiürült eget.