Könnyen belátható, hogy aki a halál utáni életről, lélekről vagy túlvilágról a meggyőzés szándékával beszél, az olyan kérdésekben foglal állást, amikről nem lehet ismerete, és az emberiség létezése során még soha, senki nem bizonyosodhatott meg, amikről még egyetlen embernek nem volt tapasztalata. Az ilyen ember szükségszerűen csak feltételez, a másoktól hallottakat ismétli, vagy hazudik. Az ilyen ember, bár még a világot sem ismeri teljesen, tudni véli, mi van a világon túl. Sokan, akik ezt a hibát nem akarják elkövetni, inkább tagadják a világ értelem általi megnyilvánulását, és az életet véletlenek sorozatának tekintik. Ők eldobnak mindent, ami nem magyarázható a ráció szintjén, és így a tapasztalás legnemesebb lehetőségeit pazarolják el. Nem veszik figyelembe a létezés nyilvánvaló tényeit, és ezért nem fognak megérteni semmit. Ők is feltételeznek, a másoktól hallottakat ismétlik, ezért tévednek.

A világ nem a semmiből lett véletlenül, nem a semmi vált létezéssé, mert rendszert hordoz magában, ami tapasztalható. De nem tudjuk, miből lett, és nem tudjuk, hová tart. Aki bármelyik tényt bizonyításul használja fel félelmei és élményei, tehát tévedései és nemtudása, vallássá vagy törvénnyé szilárdításához, az nem ablakot, hanem tükröt épít, és a szent világ helyett önmagát nézi. Ami van, abból kell kiindulni. A megismerés útja, ahogyan a Buddha tanította, most is középen van.

A buddhizmus nem ígér semmit, cserében teljesíthetetlen feltételeket támaszt. A buddhaság elérése egy lény számára elvileg lehetetlen, hiszen amint ráeszmél, hogy buddha lett, már biztosan nem az, már kizökkent. Önnön létezését feloldva, semmiségét és látszat-mivoltát felismerve kell megőriznie tudatát és annak megvilágosodottságát, ellobbanva kell tovább léteznie, és fel sem foghatja a beérkezettség miatt érzett örömöt. Úgy kell végtelenül tudatosnak lennie, hogy ennek nem eszmél tudatára. Hagynia kell, hogy megtörténjen vele a buddhaság úgy, hogy nem függ semmitől, ezért nem történhet meg vele semmi. A buddhizmus maga a paradoxon feltételezése, keresése és felismerése, a semmiben való otthonosság, az időtlenségben való időzés, az ürességben való létezés. Az örök gyakorlás, a látszólag soha célba nem érés.

Ha egy emberi lény ebbe belenéz, nem érti, elszörnyed. Ki akarhatná ezt? Hát az, akiben a dukkha annyira erős, hogy nem maradt választása. De egyébként is, hogyan lehetne kihagyni egy ekkora kalandot? Van-e az ember számára izgalmasabb a létezés titkának kutatásánál?

Az igazi buddhizmus nem traktál mesékkel, nem fest fel csodálatos képeket a halál utáni életről, megváltásról és a mennyekről, hanem felkészít az életre és a halálra. Bármi is következzen be, bármit tapasztalsz, te állj ott készen, vágytalanul, kötődésmentesen, üresen, mert így alkalmazkodhatsz ahhoz, ami rád vár. Aztán ami lesz, az lesz, afelett már nincs befolyásod. Rakd rendbe magad az életre és a halálra, készülj fel rendesen. Ezt tanította a Buddha, a vágy elvágását, a szenvedés megszüntetését. Ennyit tehetsz. A többi mese. Ez a legtöbb, amit egy tanító adhat. A bódhiszattvai út, a magasabb rendű világok, a segítő irgalmas lények, és a többi vigasztaló történet valószínűleg csak a reménykedés kifejeződése, mint a többi vallás esetében. Ettől még igazak lehetnek, de őszintén, sok esély nincs rá.

Használd a lehetőségeid, amik korlátosak, de legalább vannak. Használd őket, menj el velük a határig, tedd meg, ami tőled telik. Ez a dolgod, ezzel tehetsz a legtöbbet magadért. Ne higgy, ne remélj, hanem gyakorolj!

Sajnos megfigyelhető, hogy mind a nagy történelmi, mind a karizmatikus kisegyházakba, ma és a történelem során mindenkor, az embereket a félelem sodorta be. Ezek közül is a legősibb, a tudatossá válásunkkal egyidős iszonyat, a halálfélelem. Bár a szamszára amúgy is rendkívül, szinte meghaladhatatlanul erős, de éppen ezeken a helyeken, a megszabadulás, a megváltás céljából emelt templomokban a legerősebb: igazán itt acélerejű a kapaszkodás, a rettegés. A rettegő pedig vigaszt akar, bármi áron! A félelem minden lényben örök és általános, nem csak a halálhoz kapcsolódik. Ha sosem halnánk meg, akkor az életfélelem elől menekülnénk. Bármit oldunk meg, bármit haladunk meg, a félelem, vagyis, ahogyan a Buddha mondta, a dukkha mindenütt utolér. A menekülés nem megoldás, márpedig látszólag az összes vallás összes egyháza csak meséket, menekülést, azaz élményt kínál megoldásként. Választhatjuk még az ateizmust. Az ateista, mivel felismeri, hogy a vallás csak egy újabb erős kapaszkodó és káprázat, igazolva látja a spiritualitást tagadó elméletét. Csakhogy így a lényeget veszíti el. Mert igen, a félelem kergeti az embereket a spiritualitás kutatásába, de így legalább kutatják, keresik a választ. Erről már írtam: a dukkhát becsüljük meg, nélküle nincs szabadulás. Aki nem ismeri a félelmet, az nem él, az nem szabadul. Ha nem halsz meg, sosem fogsz élni.

Ha nem félsz a haláltól, félsz mástól. Olyan ember nincs, aki bármit, ami csak a képzelete szerint megtörténhet vele, elvállalna rettegés nélkül. Mindenkinek létezik egy határ, egy olyan következmény, amit nem viselne le. A dukkha mindenkinek más arcát mutatja, de lényege közös. Aki én-tudatra, önnön létezésére ébredt, az valamitől fél, szenved. A Buddha ezt jött megszüntetni. Ha már bármilyen, értsd, bármilyen következményt felülemelkedett egykedvűséggel fogadsz, buddha vagy; addig nem.

A kő, a növény, az állat nem ismeri a dukkhát. Azt csak az én-tudatra ébredt lény ismeri, cserében csak neki van lehetősége én-tudatát öntudattá nemesíteni. A dukkha együtt jár a lehetőséggel, sőt: a dukkha a lehetőség!

A félelem inspirál a világ értelmének kutatására, és a vallások erre a nemes kérdésre, válaszok helyett, élményt adnak. Vigaszt, megnyugvást. De az nem válasz.

Sok ember éli meg élete során legalább egyszer a titkot fedő fátyol pillanatnyi fellebbenését, majd haláláig hirdeti, hogy látta a túlpartot, az istent, a választ, vagy aminek ő nevezi. Ám rengeteg fátyol ereszkedett közénk és a válaszok közé. Talán áthatolhatatlanul sok, megszámlálhatatlanul sok, ezért csak egy nagyvonalú, bátor lépéssel, a létezésük ürességének felismerésével lehetséges őket eltüntetni.

Könnyű eltévedni saját élményeinkben, és végleges tudásnak hinni tapasztalatainkat. Az ilyen élményeinket a félelmeink szülik. Az ego, Mára legerősebb fegyvere, okos és ravasz. Létezése ingatag, állandó megerősítésre szorul ő maga, és műve, a világ, ezért érdekében áll elhitetni velünk, hogy felismerésünk, tudásunk tökéletes, nem kell félnünk, megtaláltuk a választ, megérkeztünk. És ha van válasz, akkor van vigasz. Az óvatlan gyakorló utazása során számtalanszor kerül csapdáiba, bolyong álom-birodalmaiban, iszik forrásaiból, hogy aztán felébredve elszörnyedjen tévedésén.

Az élmény még nem megvilágosodás. Meghatározó élet-élménnyé válhat, keresésre inspirálhat, de önmagában még csak egy késztetés alapja. Munka, gyakorlás és alázat vár az Ösvény vándorára. A félelem és az élmények indítanak el az úton. Aztán majd, ha már eleget haladtunk, és bölcsek lettünk, elmarad a félelem, és marad az élmény. A végső cél pedig az élmény elhagyása, amikor végre úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.