41. Zuhanás közben

Az ákása, az űr, a tér magába fogadja a létezést. Valaha ebben a nyílt, tágas, időtlen térben éltünk. Nem létezett érzékelés, ezért a világ nem bomlott alkotórészeire. Elemi intelligenciánk tiszta, a tér és mi pedig elválaszthatatlanok voltunk.

A teresség szabadsága azonban megijesztett, és megtörtént az első kapaszkodás az éntudatba. A tér kikristályosodott, megmerevedett, megszilárdult körülöttünk, különálló darabokra hullott, és megjelent a forma, az én és a nem-én, az első halmaz. Felfedeztük a megfogható, megismerhető világot azzal a csodálkozással, mintha nem is mi teremtettük volna, mintha nem a mi tudatunk szüleménye volna. Elvesztünk az élményben, és mint a gyerekek, egyik izgalmas dologtól a másikig szaladtunk. Már csapdába kerültünk. Megjelent az aviddzsa, a rossz tudás. Tudatunk már a káprázatot kutatta.

Akár az általa teremtett világ, ez az intelligencia is megfagy, nem áramlik tovább, a világával együtt merevedik, és az általa megalkotott fogalmakat és neveket használva saját fogalmi rendszerébe záródik. Egy szűk szobában találja magát, ahonnan csak egy kis ablakon keresztül lehet kilátni. Elkezd lyukakat ütni a falba, és erővel tágítani a szoba határait.

Különállóságának felfedezése miatt a lény a kettősségekbe ragad. Elveszíti eredeti intelligenciájának fényességét. Úgy képzeli, ez az állapot mindig is fennállt, ő mindig is külön volt. Figyelni kezdi a világot és magát, és észreveszi, hogy valami baj van. Mivel ezzel nem tud mit kezdeni, énje védelmében, hogy zavarodottsága ne akadályozza működését, kénytelen becsapni magát.

Kialakul a második halmaz, az érzések. A korábban tárgyalt módon a világhoz három módon, a három minőségen keresztül viszonyul ezentúl. Végképp elfelejti, hogy ez eredetileg önámításnak indult, és saját teremtményei elbűvölik. A harmadik halmaz, az érzékelés kialakulásával szerelmes lesz önmagába. Kialakul a három gyökér, és a három minőséghez reakció társul, a vonzás, a taszítás és a homály. De ez kevés, érteni is akarja hamis önmagát. A negyedik halmaz megjelenésével a fogalmak is értelmet nyernek, amiket magasabb rendűnek gondol az érzéseknél, és ezért saját értelmének felfedezésétől megmámorosodik.

Az ego eddigre már súlyos, bonyolult, óriási, de még nem teljesen kész. A személy finomodik, a szkandhák beérnek, és megszületik a saját világában otthonos, végleg elkülönült ego.

A tudatosság megjelenésével a rendszer kezd összeomlani. Egyre nehezebb becsapni magunkat. A rendszer részei nem illeszkednek tökéletesen, a dolgok állandóan elromlanak, javításuk a világ és a darabok között lévő kapcsolatok bonyolultsága miatt fáradtságos és reménytelen. Hiába minden erőfeszítés és küzdelem, csak egyre rosszabb lesz. Minden megoldás új problémákat szül végeláthatatlanul. A világ egyre irracionálisabbá, álomszerűbbé és élhetetlenebbé válik, és ha néha látszik is a kiút, mindig csalódni kell. A dukkha alapvető élménnyé válik, és az idő előrehaladtával felerősödik legnyilvánvalóbb aspektusa, az elemi szenvedés.

A kész lény megteremti magának a hat világot, amikben élni tud, amiket ért, amik körbezárják, és határaikkal megteremtik létezésének kereteit, mert a határtalan már megijeszti, az már nem az otthona. A világok szimbolikus megfelelői nyomorult állapotainak. Ekkorra a lény már szabadulni akar, állandó biztonságot teremteni, bár ez leggyakrabban nem tudatosul. Minden megnyilvánulása, munkája, családja, szeretete, a világán végzett összes módosítás arra irányul, hogy kiküszöbölje a dukkhát, és teremtett, állandónak hitt környezetét kijavítsa, és saját fogalmai szerint örökre tökéletessé tegye.

Ezért először mennyországot és isteneket teremt. Ez az istenek világa. Itt boldognak hiszi magát, függetlennek. Helyzetét rajta kívül álló erők befolyásaként ismeri fel. Úgy látja, sorsa nem az ő kezében van, szenvedéseit fentről mérték rá. A nála nagyobb hatalomnak engedelmességgel tartozik, hittel, törvények betartásával, és ha ennek megfelel, akkor a szenvedést elhárítják életéből. Ebben a világban kicsit megpihen. Eleget küzdött korábban, eleget volt már ijedt, látva világa kijavításának reménytelenségét. Végre lekerült a vállairól a teher. Nem akarja látni, hogy saját illúzióvilágának foglya, most egy kicsit mást szeretne okolni zavarodottságáért és kizökkentségéért.

Az istenek világa sem tökéletes. Egy idő után félni kezd, hogy elveszíti, sőt, leginkább attól, hogy mások elveszik. A tökéletesség fátyla állandóan felreped, és megmutatja a mögötte lévő ellenséges erőket. És megmutat mást is: mások világa még szebb! Irigykedik, és félteni kezdi saját álmait. Az irigy félistenek világába zuhan. Ebben az állapotban, a küzdelem, féltés, szerzés honában egészen emberi lesz, és alázuhan az emberi világba. De itt a harc folyamatos és nagyon erős, ráadásul emlékszik a magasabb világok mámorára és kényelmére. Belefárad, és inkább csúszik-mászik, csak kikerülhessen végre az örök fogvicsorgató öldöklésből, a dukkha tengeréből. Alászáll az állatok közé.

Itt állandó az éhség, a kiszolgáltatottság. Ösztönei marni, zabálni kényszerítik, és ez az állandó éhség prétává változtatja. Mindent meg akar kóstolni, fel akar falni, és ez a vágya kielégíthetetlen. Erőszakos lesz, öl és harap, támad vagy védekezik. Zuhanása itt lesz teljes: ez már a pokol. Megszületik a poklok világában.

A pokolban, ami még mindig a maga teremtette körön belül, saját tudatában van, nincs menekvés a dukkha kínja elöl. Ég, megfagy, széttépik, üvölt, és még meghalni sem tud. A föld kopár, nincs egy biztos zug, ahol elbújhatna. A lény megfásul, elfárad. Egy nyitottabb létformára vágyik, de képzelete ebben a helyzetben nem engedi a nagy változást. A pokolban nem lehet a mennyekről álmodozni. Visszalép az éhes szellemek közé. A dukkha itt enyhébb. Újra lehet harcolni és ölni, nem csak elszenvedni a csapásokat, de jóllakni, megelégedni nem lehet. Nincs enyhülés, bárhová megy.

Elcsügged, és egy szabályozott, tompa világra vágyik, ahol nem kell gondolkodni és reménykedni. Újra állattá válik. A külvilágra tökéletes szabályozottsággal, ösztönök és hormonok szabta minták szerint reagál. Buta lesz. Világa ismerős, megszokott. De ez egy idő után nem elégíti ki, értelmesebb lesz. Különbséget tesz a dolgok között, intelligenciája újra működésbe lép. Emberré válik. De látja, hogy bármennyire képes manipulálni, a gyökérokok őt is meghatározzák. Keresni kezd valami állandóbbat, mert itt a fájdalom mindenhová követi.

Versengeni kezd, a többiek fölé akar nőni, saját világát mások rovására ki akarja terjeszteni. Felzuhan az irigy félistenek közé. Sokáig ezt hiszi a tökéletesnek, főleg, amikor ő nyer. Saját buborékát a végtelenségig szándékozik tágítani, ettől reméli a megváltást, a tökéletességet, a dukkha végleges meghaladását. Persze csalódik. Magát másokhoz hasonlítgatja, de bármennyit fáradozik, mindig marad előtte cél, és a világa nem lesz hibátlan. Megszerzett javait állandó veszély fenyegeti, el akarják venni tőle, és még szellemi kincsei sincsenek biztonságban. Szüntelenül uralni akar.

Mikor úgy érzi, elérte céljait, a mennyországba kerül. Örömteli, büszke, illúzióit fényesre csiszolta. Ha elég okos, egy idő után rájön, hogy az öröm lehet szellemibb, és belép a formanélküliség vagy koncentráltság állapotába. Ekkorra olyan mértékben kitágította merev világának, börtönének falait, hogy már nem látszanak, ezért először hiheti: megszabadult! Végre kint van! Ez hát a megvilágosodás. Az én végre tökéletesnek tűnik, a dualitás másik fele, a világ pedig meghaladottnak. Gondolatait, elméleteit tökéletesítette, a világra vetítette,  az én boldog és megistenült. Az ego mérhetetlenül naggyá lett, a birodalom végtelen, az egész univerzum körülötte forog. A dukkha nem érződik, látszólag eltűnt. Mivel a világ az övé, nincs többé ez és az, helyettük megjelenik a „nem ez és nem az”. Végül, mert bölcsessége belátja, hogy már semmiről sem lehet kijelenteni semmit, még önmagáról sem, annyira tökéletes, ezért a „sem nem ez, sem nem az” elképzelésébe merül. Ebből meríti önmaga létezésének végső bizonyítékát. Az egyetlen Isten lesz.

Ez a legtöbb, amit a zavaros, torz, szamszárikus tudat elérhet.

De a kettősség és az én-érzet tévedése még mindig sűrű fátyolként borul szerencsétlenre, akinek még nagy utazása is álom volt. Végig maga teremtette börtönében ült. A lény azt hiszi, ez a nirvána, pedig csak az ego végtelenségével való eggyé válást tökéletesítette.

Ez az állapot nem lehet tartós. Egy idő után a folyamat ismétlődik, és a világokon keresztül folytatódik a zuhanás.

A lény minden világban egyetlen dolgot keres: létezése bizonyítékait. Ezért kergeti elmaradhatatlan üldözőként a dukkha, bármerre jár. Ez a bizonyíték a Buddha Tana szerint megszerezhetetlen. A lény bármire hajlandó, hogy bebizonyítsa az öt halmaz állandóságát, lelke maradandóságát. Képes érte szenvedni, állatként porban csúszni, megalázkodni, fényes univerzumokat teremteni, harcolni, ölni. Nincs olyan ár, amit meg nem adna a megszilárdult önvalóért. Ha kell, megfagyasztja a tiszta, üres teret is. És bármi történik vele, diadalmasan mutatja fel: lám-lám, ez velem történt, tehát létezem! Ha választania kell, hogy elmerül a dukkhában, vagy inkább belátja tévedését, inkább az örökkévalóságig szenved.

Zuhanása közben azt érezheti, hogy a dolgok, folyamatok irányítása akaratán kívül áll. Ez legnagyobb tévedése. Mikor éhes szellem akkor az éhség, mikor isten, akkor a hatalom, mikor félisten, akkor a zsákmány, mikor ember, akkor a lehetőségek, mikor állat, akkor a szabályok, mikor pokollakó, akkor a fájdalom intenzitása bűvöli el. Minden világ játék is egyben. Mindenhol saját teremtő erejét ünnepli, saját szépsége és esze kápráztatja el.

A világok az élete. Akár pillanatonként váltakozhatnak, akár hosszabb ideig is létezhetünk ezekben. Egy percen belül lehetünk irigyek, tompa állatok, és szenvedő pokollakók. A zuhanás folyamatos.