Csodálatos dolgokat találunk az életben, ezeket kutatjuk, értelmezzük, és reméljük, hogy a biológián, élettanon, matematikán keresztül megérthetjük a világ transzcendens csodáit. Pedig csak olyan messzire látunk, amennyire determináltságunk engedi. Igazán az ellentétekben, a szélsőségekben vagyunk képesek mélyen tapasztalni. Az ivar- és kiválasztó szervek összeolvadásában meglátjuk az alantas ösztönösségnek és az élet újrateremtésének csodás ellentétét. Az élőlények kétneműségében meglátjuk a világ örök dualitásának egymásba olvadását, és észrevenni véljük a nagy Egyet. A jóban és rosszban, illetve amit mi annak címkézünk, felfedezzük a fény és a sötétség kozmikus, örök harcát. A sötétben a sátánt, a fényben az istent látjuk megjelenni, ahogyan a taszításban a gyűlöletet, a vonzásban a mindent megváltó szeretetet, és ezeket egyedül lehetséges teremtő erőknek, az univerzum legfontosabb attribútumainak fogjuk fel. A dualitásban általában a világ rendező elvét látjuk, a két ellentétes, örök pólust, és nem a számunkra felfogható és megnyilvánuló korlátozott, zömében fizikai lehetőségeket.

Bármi spirituálisat érzékelünk, nagy, jelentős csodaként tapasztaljuk, és megnevezzük a látható világban neki megfelelő jelképeket, és hisszük, hogy mindez az ember, a teremtés, az isten, általában a jelenlegi világ kiválasztottságát bizonyítja. Dögunalom. Rajongunk a kettősségekért, imádjuk a láthatót a meg-nem-nyilvánulttal kapcsolatba hozni, de elfelejtünk körülnézni közvetlen környezetünkben, ezért olyanok vagyunk, mint az állandóan eget bámuló vándor, aki a kövekben rendszeresen hasra esik. Valljuk, lelkük mélyén még a racionalista ateisták is, hogy fizikai tapasztalataink szimbólumai egy égi, szellemi, igazából létező és valós jelenségnek, és ezzel bekorlátozzuk a szimbólumok lehetőségeit tapasztalataink területére, mert így a kézzel fogható fizikai jelenségek száma egyenes arányban határozza meg a nekik megfelelő, transzcendens csodák számát.

Pedig könnyen belátható, hogy jóval több, akár végtelen számú fizikai jelenség létezik. Ugyanígy megszámlálhatatlan a transzcendens jelenségek száma, ha egyáltalán a szám, mint objektivitás értelmezhető ebben a vonatkozásban. A kizárólag kettősségekben, dualitásban gondolkodni bíró értelmünk az, ami a saját dimenzióinkban és a transzcendensben, vagy másként az égben és a földön csak olyankor képes meglátni bármit is a végtelen lehetőségek közül, ha mellé teszi annak párját a másik szférából. Következményei vagyunk valaminek, istennek, véletlennek, karmának, vagy az űr végtelen csöndjének, mindegy, de úgy néz ki, hogy magunkat csak saját teremtményeinken keresztül tudjuk vizsgálni, végletekben, ellentétekben, két szélsőség között ténferegve.

Az „én” a testhez kötődik, vele születik és hal meg. A lélek fogalma és tapasztalata, a lelki és kulturális felépítmény a fizikai alapok meghatározottságából, sőt a fizikai adottságok ökonomikus, ultrahatékony felhasználásából képződik, annak egyenes következménye. Azt tudjuk észrevenni, ami korlátainkon belül található, amit a test előállít, és csak azt állítja elő, ami hatékony, az életben maradáshoz szükséges, de még abból is csak annyit értünk meg, ami az öt halmazon átszűrődve hamis észlelésként a kezünkben marad. Persze lehetne mondani, hogy a csodák általunk érzékelt szűk köre és az eddigiek bizonyítják igazán, hogy milyen nagyszámú csoda létezhet, és ez milyen jó hír, de sajnos ebből két másik következtetést is le lehet vonni: a csodák, ideértve a transzcendenseket is, önmagukban nem léteznek, hiszen a fizika és a biológia keretei alkották azokat a jelenségeket, amiket mi, kreálmányok csodának hívunk determináltságunk miatt, valamint ugyanezek a keretek szabták ki azokat az alapokat is, melyekből mi, a csodák tapasztalói kifejlődtünk, tehát: ember lát embert, ember lát csodát… csoda lát csodát. A kör bezárul, a látó újra csak önmagát látja, kettősségei önmagában találhatóak, és a szélsőségek, a két véglet csak önmaga határai, amiket nem ő szabott, és amiken nem lát túl a hagyományos módszereivel.

A felfedező a megismerés érdekében a kettősségek alkalmazásával csak játszadozni képes, maradandót alkotni nem. Bármeddig ér el, ideértve a két elképzelhető legtávolabbi szélsőséget, Istent és a Sátánt, semmi egyébre nem juthat, mint létrehozhatja az összes lehetőséget, amit a determinizmusa megenged, majd ezek közül választhat. Még a lehetséges fizikai és szellemi lehetőségek, azaz kettősségek közül sem láthatja azokat, amik körein kívül találhatóak, hát még az összeset, és hát még és leginkább az ezeken túl található, az ezeket meghaladó egyebeket. A kettősségek tetszetős játékszerek, megmozgatják az elmét, de nem hozhatják el a megszabadulást.

A középen levés nem a két szélsőség között való elhelyezkedés (19. és 27. bejegyzés). A végletekhez való igazodás helyzetéből a szemlélő számára végig látszanak a szélsőségek, és meghatározzák, korlátozzák a törekvőt, aki kénytelen folyamatosan alkalmazkodni a határok mozgásához, és mivel látja azokat, maga teremti meg saját szélsőségeit, korlátait. Az igazi közép nem a határok között félúton található, hanem a kettősségeken, a dualitáson túl, azaz pontosabban, azokon belül, de azok ellen nem harcolva, illúzió-természetüket belátva, abban elnyugodva. Ez a kettősségekből való kilépés lehetősége.