Régóta éltünk már a tenger partján. Nem voltunk sokan, pár tucatnyian menekültünk meg az eltűnő városból, hátrahagyva mindent, új helyet keresve, területet a majdan épülő új városnak. Megvolt mindenünk, ércünk, terményünk, békénk. Nem fenyegettek sehonnan, mert a hatalmas öböl körben hegyekkel volt védve. Sosem másztuk meg őket, de az égig értek és áthatolhatatlannak tűntek. Az öbölben állandóan naplemente volt, félárnyék, a fény és sötét határán. Senkit nem érdekelt ez az égi tünemény, mert pihenni akartunk.

Lassúak voltunk. Halászaink megfontolt mozdulatokkal húzták ki hálóikat, asszonyaink kedvesen, mosollyal ajkukon emelték gyerekeinket, a férfiak tekintete simogatta a sötétbe boruló látóhatárt. Az öböl hullámai sosem pihenve simították el a homokos partot, és napszakok híján életünk a munka, tánc és öröm folytonos keverékeként szintén hullámzott.

De bányásztuk az ércet, törtük a követ, kevertük a cementet ebben az időtlen, árnyékos, örök békében, mert az új várost építeni kellett. Mindenki, amikor csak tehette, mikor nem halászott, vetett, táncolt vagy szeretett, a falakat emelte. És azok magasodtak a hegy oldalában, a parthoz közel, mert a földtől az égig akartuk emelni, hogy legyen hol laknunk, hogy elhagyhassuk a part menti kalibáinkat. De nem siettünk, mert jó volt a parton, jó volt az örökké lemenő napban, jó volt az időn túl, az időn kívül. Szerettük, ha a hullámok a bokánkat körülölelték, ha leheveredtünk a fövenyre, szerettük a tenger szagát, a mögöttünk susogó erdőt.

És valamiért féltünk a vár alatt épülő kamráktól. Már nem emlékeztünk, hogy közülünk ki ragaszkodott hozzá, de a vár alatt, még mielőtt az alapokat befejeztük volna, pincét ástunk. Emlékeztünk a hősünkre, ki feláldozta magát, a torz lényre, kit etettünk, az eltűnőkre, az eseményre, ami örökre megváltoztatta életünket. Innen eredhetett a félelem, az elhatározás, ami talán kimondatlanul, de rávett minket a pincerendszer megásására. Míg a falakat együtt énekelve raktuk, és egymás vállára csaptunk a munka végeztével, addig a pince falazása mintha titokban folyt volna. Mindenki részt vett benne, de nem ünnepeltük meg, nem beszéltünk róla, sőt, furcsa mód, de nem is emlékeztünk rá.

Mintha magától épült volna. Gyarapodtak az árkok, összeértek a kazamaták, kiásódtak az üregek, és mintha az ég felé emelt falakkal egyező ütemben és mértékben mélyültek volna, a vár ellentéteként, a barlangszerű, sötét pincék. Ahogyan a várban egymásba nyíltak a szobák, úgy kapcsolódott össze a homályos mélyben a kamrák rendszere. A munka után lent maradt emberek nem szívesen beszéltek róluk, nehéz volt őket a parton táncra bírni. Néhányunknak szenvedélyévé vált a lenti építkezés, ők kerülni kezdtek minket, ezért szabályt kellett hoznunk az ott eltölthető idő hosszára, de belezavarodtunk, mert nem észleltük jól az időt. A gyerekeket nem engedtük a közelébe. Ők nem látták a múltbéli várost, csak ezt a csodálatos, félhomályos, lassan és halkan morajló tengerpartot ismerték, és nem akartuk, hogy lássák a lenti kamrarendszert.

Mintha élt volna. Néha, mikor senki sem volt lent, mikor mind fent ettünk és beszélgettünk a fövenyen, és lábunk simogatta a ritmikusan hullámzó tenger, fényt láttunk derengeni a vár tövéből. Mert nem volt sötét, sőt, világosabb volt néha, mint a fenti világ, hol áttetsző, hol izzó. Máskor aztán mégis koromsötét, akkor elkerültük, aztán máskor fénylő, hívogató, de mégis mindenki szívesebben maradt a naplemente előtti utolsó félórában szürkülő partokon, minthogy lemenjen oda. Aztán már nem is volt szükség felkeresni mélységeit, mert magától gyarapodott, bővült. Egyre bonyolultabb hálózatot alkotott, és még az építésével legtöbb időt töltők sem merészkedett járataiba, mivel félő volt, hogy eltévednek.

A felső vár is magasodott, kész szobáit belaktuk, a családok elfoglalták helyüket. Már nem csak a parti tüzek mellől hallatszott ének, hanem a vár szűk ablakú, kicsiny szobáiból is kiszűrődött a fény a parti fövenyre. Az egész vár világított, ablakai fénykockát rajzoltak a vízre, és a sötét hegyek megnyugtatóan magasodtak mögötte. Lassan megépülni látszott az új város, különb, mint a régi, immár nem külön házakkal, hanem közös otthont nyújtva a megmaradtaknak. De a boldogság nem lehetett maradéktalan. A pincékből, a kamrák végtelen útvesztőjéből dohos szag áradt, és be kellett vallanunk magunknak, hogy nem ismerjük járatait, és nem merünk lemenni oda. A várban lakók életét megkeserítette a mélyben lévő pincerendszer. Tenni kellett valamit.

Néhányan, lelkük békéjét veszítve, eltűntek időnként. Ugyanis a pincékben fény volt, olyan fény, amit idefent nem láttunk már rég. És magány volt, csend, egyedüllét, búvóhely a közösség elől. Mind éreztük a vonzást, de a legtöbben ellen tudtunk állni neki, ám sokan nem, és ők megváltoztak. Volt, aki nem mosolygott többé, volt, aki sokkal többet mosolygott lenti sétája után. Néhányan napokra tűntek el, és csak egy közös volt bennük; nem beszéltek róla. Álmodozva kóboroltak a szűrt fényű tájakon, felsőtestüket lábuk közé hajtva ültek a parton, és a homokot szűrték ujjaik között, vagy csukott szemmel, magasra emelt arccal élvezték, ahogyan a szél játszott a hajukkal. Szomorúbbak vagy vidámabbak lettek, de mind kerülték a közösséget, elhanyagolták családjukat, barátaikat, még egymás társaságát sem keresték. A fény pedig mintha egyre sürgetőbben, hívogatóbban lüktetett volna odalentről, ha nem is nyilvánult meg egész terjedelmében. Átsejlett az alapozás résein, feltört a pinceajtókon, mintha dübörgött volna a föld mélyében. Átitatta a talajt a lábunk alatt, a föveny és a víz éjszakai árnyaiban is láttuk. Mert lassan, lassan éjszaka lett az öbölben. A naplemente szürkés-sárga világossága már csak a távoli horizonton maradt meg, de az öbölben napról napra sötétebb lett. Barátságos, bújtató sötét, melybe elég fény jutott a tenger felől, de még több a kamrákból. Akár ha tűz égett volna odalent, alulról világította át otthonunkat, a várat, a szobákba fényt hozott, a folyosókon derengett, a tetőkön pedig lidércek vonaglottak éjjelente. Erősödött a kontraszt az öböl fövenye és a vár között, ezért aki látni, beszélgetni akart, az egyre inkább a falak között maradt. Többet sírtak a gyerekek, de többet nevettek is, több lett a veszekedés a csapat tagjai között, de több lett a sírós, ölelkezős estékből is. Több lett mindenből. Gyakoribb lett a szerelem, vadabbak lettek a táncok, erősebbek a szavak.

Megváltoztunk. Sosem beszéltünk róla, de a kamrákból feltörő lobogás a falainkat és bőrünket nyaldosó tűzzé változott, a fövenyt elhanyagoltuk, a sétáink a szobákra, termekre és folyosókra korlátozódtak. Tűzzel néztünk egymásra, tűzzel beszéltünk, tűzzel szerettünk, vad szemmel figyeltük a padlón átizzó fényességet. Az érintések hevesebbé, a csókok érzékibbé, a beszélgetések forróbbá váltak, az ölelés szorított, a szerelem kiáltott.

Akik elsőként jártak lent, azok közül eltűnt néhány. Először észre sem vettük, mert még vissza-visszatértek, de aztán némelyik végleg elmaradt. Nem is kerestük őket, még a családjuk sem, mert a megmenekültek maroknyi csapatát összekovácsolta valami mély, mindent átölelő megértés. Nem beszéltünk róluk, nem emlegettük őket, nem kérdeztük egymást felőlük, hanem mintha készültünk volna mi is a távozásra. Lassan, egyenként tűntek el barátaink, szeretteink, és ekkor már az egész vár, amiben annyi munkánk, hitünk és reményünk volt, tűzzel lobogott, lángolt. És lángoltunk mi is, a még maradtak.

Tudtam, hogy el kell mennem. El az izzó otthonból, el a gyönyörű, lágy érintésű, selymes mosolyú, árnyékos fövenyű, védelmező öbölből, el innen, mert a régi város is porrá lett, a lakói eltűntek, mert vándor voltam és leszek mindig is. Lassan szakítom el szálaim, lassan búcsúzom barátaimtól, akik már nem figyelnek, mert a végtelen lobogásban, az ég felé emelt szemekkel, nevetve táncolnak az elporladó várban. Búcsúzom az égtől, a földtől, a fövenytől, a magát az ölelő éjbe álmodó parttól, füvektől, álmosan intő fáktól, mielőtt eltűnnek ők is, és velük csúszom lefelé, az élő, izzó, otthonos fénybe. Mindent hátrahagyva rohantam a parton, lábam alatt porzott a homok, víz permetezett rám a hullámokból, kevés, szakadozott ruhám úgy lobogott utánam, mint a tűz a várban. Futottam az öböl széle felé, a hegyek felé, amik védő karéjként veszik körül az emberek utolsó menedékét, mert azokon a hegyeken túl kellett kerülnöm, elérni és felépíteni az elveszíthetetlen otthont, a várat, ami már sosem omlik le, nem tűnik el, és nem emészti fel semmilyen csodálatos, békés, gyönyörű, ragyogó, szerelmes, tüzes ragyogás.