14. Még egyszer a boldogságról és a menekülés reménytelenségéről

Weöres Sándor: A boldogságról

A kis jércét nem irígylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajta a seb,
fuss, mint a háromlábú eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

Fontosnak tartom teljesen tisztázni a boldogság fogalmát, mielőtt a dukkha, a szenvedés meghaladásáról, a megelégedettségről és megvilágosodásról kezdünk el mélyebben beszélni. Ugyanígy fontosnak tartom tudatosítani, hogy mennyekben bízva, az ego újraszületésében reménykedve, isteni megváltásra támaszkodva, de magadat nem felszabadítva csak csalódni fogsz, és így a Buddha és a magad útja is járhatatlan.

A boldogság mindig egy kicsit többet akar, sosem elég, ami van. Mindig egy kicsit mást akar, folyamatosan rezeg a két véglet között, illetve a végtelen végletek között. A valódi boldogság megtalálja középen azt a pontot, amikor ki lehet végre mondani: most elég.

Az elég kimondása nem lesz euforikus, hanem békés megelégedettség. Derűs, ellazult boldogság. Nem eufória, hanem katarzis. Katarzis. A szenvedés és az út vége. A megvilágosodás nem eufória, tehát nem az öntudat elvesztése, hanem katarzis, azaz az én meghaladása és illúzió-voltának, üresség-természetének belátása. Egy olyan halál, ami leveszi szemedről a hályogot, és végre látni engedi magad nélkül a valódi életet. Nincs rajtad többé hatalom, nincs bábjátékos, aki rángat, nincs szűrő, ami csak az énnek tetsző dolgokat engedi át. De halál. A nirvánában azért oldódik fel a halálfélelem, mert a halál már megtörtént! Halál, mert amit most ismersz, abból semmi, értsd, semmi nem marad, az sem, amit most lelkedként sejtesz, valódként azonosítasz, istenedként imádsz! Oda nem kísér el isten, mert amit most istenként értelmezni tudsz, az is halandó, mulandó, ezért a múlhatatlanság birodalmába csak egyedül léphetsz be. Az életért halnod kell, halnod valójában és örökre, remény nélkül.

Semmit nem remélhet az, aki nem a teljes félelem-nélküliség és a teljes reménytelenség állapotában van! Oda nem kísér el semmi, amit ismersz, vagy amit isten ismer. Vakmerő ugrás a sötétbe. Ha csak egyetlen kapaszkodót megtartasz, az visszaránt a szamszára örvényébe.

A boldogság tehát a tökéletes középen levés. De mi folyamatosan ingázunk a végletek között, ám közben egy-egy pillanatra, amikor a középponton áthaladunk, átélhetjük ezt a katarzist. A legelvetemültebb ember is látja életében legalább egyszer, egy rezdülés erejéig a Tökéletességet. Az igazi katarzis, amikor ebben a középben megállsz. Megvilágosodás, amikor itt is maradsz.

Ez tökéletes, nem optimális. Az optimális csak a nem-tudó ember fogalma a nála különbre. Az optimális csak egy éppen-jó állapot, ami már működik, használható, de mástól függő, viszonylagos és romlékony. A Tökéletes független, és még csak nem is az egyetlen egység, az Egy, mert az részekre bontható, nem végső, mert annak volt eleje, nem legnagyobb, mert az kisebbekből áll, nem fokozhatatlan, mert akkor lennének fokozatai, nem Isten, mert az elkülönül az istentelentől. Egyszerűen csak tökéletesen van, ahogyan a dukkha is csak van. Megmagyarázni nem tudjuk, de ez nem tagadja létezését.

A katarzis pillanatában kihullasz a létezés köréből, kihullasz a haláltáncból, és a korrupt és megrontott létállapotodat helyreállítod.

Állítom, hogy a boldogságot, a szukkhát csak a szenvedésen, a dukkhán keresztül érhetjük el. Amíg nem tudod, hogy mitől akarsz megszabadulni, addig hogyan is érhetnéd el a teljes és tökéletes nirvánát? Amíg nem látod, mekkora bajban vagy, addig sodródsz, és nem akarsz menekülni. A levágásra szánt bárány együgyűen néz a felé közeledő mészárosra, eszébe sincs elfutni.

Addig sem érheted el a nirvánát, amíg azt hiszed, hogy az egy hely, valamiféle mennyország, egy tökéletes birodalom, valamiféle égi menedék, ami majd befogad téged szutykosan, megviselten, sebekkel borítva, és letakarítja rólad tévedéseid nyomait.

Senki sem úgy képzeli a monoteista vallások legfőbb ígéretének megvalósulását, a halál után, a végítéletkor, Isten érintésére történő testben való újraszületést a mennyek országában, hogy újraéledő teste majd tartalmazza betegségeit, rossz gondolatait, hívságait. Úgy képzelik, hogy a halál utáni újraszületés során megtisztulnak. De ha megtisztít egy felsőbb hatalom, mi marad belőled? Ha elveszik tapasztalataid, hibáid, csak a jót hagyják, kilúgozva belőled egyediségeddel együtt minden emberi alkotórészedet, miféle korcs, vigyorgó, a mennyekhez optimalizált szörnyeteg marad belőled? „Ha új szíved lesz, befogad a menny”, írja Szabó Lőrinc Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat történetében, de addig nem.

Mikor újraszületsz testben, valamely isten kegyelméből, milyen akarsz lenni? Lehetsz a tizennyolc éves kamasz önmagad, kiforratlan, még homályos tudatú kölyök, vagy ha öregen halsz meg, akkor az a megtört vénség, aki addigra meggörbült az élet súlya alatt, vállai roskadoznak tapasztalatai terheitől, és megkeseredettsége gonosszá tette az egészségesek irányába. Esetleg kisgyermek lennél újra, aki még nem érti a világot, és értelme helyett szinte csak ösztönei vannak. És hogyan szülessen életre ismét a két naposan elhalt csecsemő, a rákban meghalt négyéves? A mennyben majd vénségek vánszorognak néhány fiatal és csecsemő között? Miféle gyermeteg elképzelések ezek?

Nem, általában mindenki éppen úgy akar majd a mennyekben újraszületni, ahogyan éppen van. Félti tapasztalatait, szerelmeit, múltját, emlékeit, de közben egészséges is akar lenni, és boldog, hát persze, legfőképpen boldog, de úgy, hogy az ég ne vegye el tőle élete során gyűjtött szellemi javait, ami azzá tette, ami éppen most ő. Nem érdekeli az sem, hogy ha két év múlva halna meg, akkor jelenlegi önmaga lenne számára halott és lebecsülendő akkori önmagához képest. Ez kell, mindenki ahhoz ragaszkodik, amilyen éppen most. Az énjét mindenki szeretné átvinni! De ez lehetetlen! A legtisztább világ nem tudja hová tenni zavarodottságaid, mocskaid, tévedéseid, az egész lyukacsos, ütött-kopott, félig-se-kész kis-tudatod.

Senki sem akar újra fiatalként, gyerekként újraszületni, senki sem meri odadobni kis-énjét, mert a lelke mélyén sejti, hogy ez a halál. Valahol mindenki érzi, hogy a saját gyermeki, kamasz, fiatal felnőtt énje már meghalt, nem elmúlt, hanem halott. Az a kamasz nem megváltozott, hanem elmúlt örökre, és ez itt alig-alig jogutódja, folytatása annak. Kevesebb a kapcsolata vele, mint némely magakorúval, és el sem bírná viselni, ha vele kéne lennie. Ha korábbi önmagát választaná, akkor pedig ez halna meg, aki most éppen önmaga.

Tehát az én akadály, elhagyandó, a továbbélésébe vetett bizalom a megvilágosodást lehetetlenné tévő teher. A felsőbb hatalmakba kapaszkodó lény pedig, ahogyan a szeme egyre jobban kinyílik, rémülten veszi észre, hogy keze egy démon karját markolja.