Az anatta, az éntelenség megértése során is nagyon fontos elkerülni a szélsőségességet, és szem előtt kell tartani a buddhizmus egyik legfontosabb tanítását, a középút tanát. Aki a végletekig fokozza az éntelenség megélését, eljuthat a nyilvánvaló tapasztalat tagadásához, miszerint létezik, észlel, és ehhez a létező és észlelő lényhez köze van. Tagadhatatlan, hogy vagy, hogy te vagy az, aki ebben a térben és időben, most, itt, ebbe a testbe zárva megjelentél. A Buddha úgy van ezzel, mint Istennel: sosem tagadta létét, de óva intett az istenfogalom megmerevítésétől és az ahhoz való ragaszkodástól.

Ilyen az éntelenség tana is. Nem mondja a Buddha, hogy nincs én. Amit mond, hogy az én egyetlen pillanatnyi állapotához se ragaszkodj, hiszen állandóan változik, és egyetlen pillanatban sem mondható késznek, állandónak, nincs magva, sem önlényege. A hozzá való ragaszkodás a káprázatba ránt, és nem engedi meglátni a létezés valódi lényegét, a változást, a mulandóságot.

A határok elmosódnak. A létezésben egyetlen határ sem húzható meg teljes biztonsággal, sőt minden szél, választóvonal, határ maga is egy többdimenziós test, melynek szintén alakja, határai, szélei, kiterjedése van. A határ, mint elválasztó, kettéosztó, mint széleket, szélsőségeket teremtő valóság értelmezhetetlen. Nem arról van szó, hogy a létezők összeolvadnak, hanem arról, hogy sosem voltak sem külön, sem egyben. A nem-létező jelenségek és a holtnak tűnő anyag szerkezetében, viselkedésében az élőt imitálja, az élő pedig élettelenből épül fel. Az élő és élettelen között alig fedezhető fel különbség. A formájuk, a belső lényegük, a megjelenésük, a világban való részvételük, a tapasztalhatóságuk, a belső törvényeik ugyanazok, és működésükben is alig térnek el. A dukkha és a mulandóság vonatkozik a szaporodó és táplálkozó élő, valamint a holtnak tűnő anyagra is. Otthonod kiterjed az élőkön kívül a tárgyakra is, és ha valaha érezted, hogy jó neked a teremtett világ élettelen tárgyai között, azt ezért tudtad megélni. A világban olyannyira otthon vagy, hogy mindegy, élsz vagy halsz, a világban helyed van. Ez az igazi istentisztelet. Ha meghaladod viszonyításaid és mindig otthon vagy mindenhol, akkor érted meg, amit a Buddha mondott. Otthon a fagyban, a halálban, a virágos mezőn, egy sziklán naplementében, gyötrelemben és boldogságban, viszonyítások nélkül, a három jellegzetesség rabsága nélkül. Az „én” minden megnyilvánult sajátja, nem csak a mi fajunké, aki elég eszessé vált ahhoz, hogy önmagára csodálkozva éntudatot ismerjen fel magában. Az „én” minden élőben és élettelenben mulandó, de csak mi tudunk ragaszkodni hozzá, ezért a szenvedést, a dukkhát csak mi tudjuk érezni. Ez tesz emberré, ez tragédiánk és gyönyörűségünk is.

Kicsi és nagy, élő és élettelen, sötét és világos csak egymáshoz képest rendelkezik tulajdonsággal. Az egyetlen létező a tudat, mely teremt és értelmez, és még az sem állandó. Gyönyörű vibrálásban, és közben mégis elnyugodva folyik egymásba minden dharma. Az énhatárok felállítása a szamszárikus kétségbeesés jele, ahol a rettegő elme darabol, szétszed és kategorizál, mert fél, mert érteni akar. A bátor tudat elengedi a rettegést és a kapaszkodókat, és engedi egymásba folyni a világ részeit, amit úgysem tudna megakadályozni, és így meghaladja az „ént”, és vele a dukkhát.

Ebből a szempontból az első két ismérv fontosabbnak tűnik, mint a harmadik. A mulandóság miatt van éntelenség, emiatt nem található meg az „én” egyetlen pillanatban sem, ezért csak folyamatában, változásában értelmezhető. A Buddha a ragaszkodás elhagyására szólít fel, ez talán legfontosabb üzenete. A ragaszkodás vágyat szül, a vágy éntudatot teremt, az dukkhát, mert a ragaszkodás a mulandóság miatt reménytelen.

A Buddha nem tagadta Istent, de nem beszélt róla, mert Istent képtelenség megismerni. Korlátozottabb lény nem ismerheti meg a nálánál korlátlanabbat. A tapasztalat mutatja, hogy létezik nálunk magasabb hatalom, a bölcsesség pedig mondatja, hogy az ő megismerése helyett a saját tudatunkat kell kutatni, mert az a mi feladatunk, ezek a mi korlátaink. Szerénység és alázat, bölcs belátás szükséges, hogy az ember felismerje lehetőségeit.

A buddhista semmit nem tagad. A teremtett világot tapasztalja, elismeri és megtiszteli. Nem válogat a jelenségek között, hanem ami jön, fogadja, ami elmegy, engedi. A világot egyben igyekszik látni. A káprázat felismerése után sem tagadja a dolgok és jelenségek létezését, mert káprázat-mivoltukban is léteznek, valósak, mert tapasztalhatóak. Káprázat-jellegük a függésükre utal, nem a valóságukra. Arra utal, hogy ami káprázat, az valami helyett van, amit még nem látunk, ami helyett egy erős függés-hálót hoztunk létre saját rendelkezésre álló erőnkből és lehetőségeinkből. Az igazi istentisztelet megengedi Istennek, hogy olyan legyen, amilyen, és nem szeretné ráerőltetni fogalmait, nem szól bele döntéseibe, és nem próbálja imával manipulálni. Istent is azzal a bölcs figyelemmel tapasztalja, mint minden mást, és kutatja valóságát, ahelyett, hogy bálványt teremtene.

A Buddha azt mondta, hogy a dukkha van, és azt meg kell ismerni. Nagyon bölcsen nem azt mondta a Magasztos, hogy az élet szenvedés, hiszen látjuk, hogy sokszor nem az. Csak annyit mondott, hogy az életben létezik szenvedés, ami állandóan vissza-visszatér életünk során elkerülhetetlenül. És azt is mondta, hogy ennek oka a vágy, a ragaszkodás, kötődés, ami végül függés, karmikus kapcsolat, tehát következménnyel jár, ami megint csak a szenvedés. Nem beszélt az élet ellen, ami felfoghatatlanul bölcs gondolat. A Buddha útja csak annak való, aki az életben található dukkhát már felismerte és megunta. Nekik a Nemes Nyolcrétű Ösvény a megoldás. A többieknek pedig szabad a választása, ha akarnak, nem követnek tanítást, ha akarnak igen, és választhatják bármelyiket. Nincs rangsor, nem értékesebb egyik a másiknál, de ha valakinek elege lett a folytonos szenvedésből, a szamszára ismétlődő köreiből, akkor a buddhizmus lehetőség ennek a problémának a megoldására, mert segít meglátni a dolgokat úgy, ahogyan vannak, ha az „én” nem emelhet többé korlátokat.