Három univerzális törvényről szeretnék beszélni, amiket magam fogalmaztam meg, de egyetemességükről meg vagyok győződve. Természetesen, mint minden vélemény, ezek is vitathatók, sőt szeretném kedves Olvasóim, ha vitatkoznátok, de én többnek tartom őket véleménynél. Igazi súlyukat azonban nem az igazságtartalmuk, hanem a belőlük eredő következmények adják, melyekre röviden szintén próbálok kitérni.

1. A „nem-stagnálás” törvénye

Sokat beszéltünk már a buddhizmusnak arról az alaptörvényéről, amelyik kimondja, hogy minden összetett múlandó (szabbé szankhárá aniccsá), de kevesebb szó esett ennek evidens következményéről, mely szerint minden széthullottból állandóan új születik. Az elmúlás-keletkezés, még inkább széthullás-összeállás, aprózódás-felépülés a bináris világban egymás okai és következményei, az érem két oldala, egyik nélkül nincs a másik. Igaz ez az anyagi, de a szellemi szférákban is, és tapasztalhatjuk, hogy nem csak horizontálisan, a dolgok egymásból való következése során, hanem vertikálisan sincs ez másképpen: ami süllyed, az nem emelkedik, és ami emelkedik, az nem süllyed. Ahogyan az anyag és a szellem sincs soha nyugalomban, amint az elmúlás és születés folyamata sosem jut nyugvópontra egy pillanatra sem, úgy az erkölcs, az értelem, a lélek helyzete sem stabil soha egy kitüntetett állapotában sem: mikor nem süllyed a lélek minősége, akkor éppen emelkedik, és mikor nem emelkedik, akkor éppen süllyed, de sohasem stagnál. Tehát folyamatosan igaz az a tétel, hogy amikor lelkünk tisztaságának foka, erkölcseink minősége, felelősségvállalásunk mértéke, szellemi látásunk élessége adott pillanatban nem emelkedik, akkor éppen süllyed. Szellemi „eredményeink” nem maradnak örökké a már egyszer elért szinten, emelésükért és fenntartásukért is folyamatosan tennünk kell. Ez a süllyedés persze ritkán nagyarányú, hiszen ritkán követünk el szándékos és súlyos gonosztetteket, de ha lassú is, kitartó és biztos folyamat.

2. A „lefelé irányultság” törvénye

A fent vázolt folyamat, ha magára hagyják, mindig egyirányú, és ez az irány a süllyedés. Míg az erkölcsi emelkedés mindig energiát, munkát és bölcs odafigyelést igényel, addig a lefelé tartó mozgás nem, az magától is bekövetkezik, amennyiben szándékosan nem állunk neki ellent. Javarészt nem tettek idézik elő a romlást, hanem az oda nem figyelés, az elhanyagolás, a fel nem ismert törvényszerűségek, a kevéssé ápolt nemes indulatok sorvadása bontja el apránként a megszerzett vagy kapott érdemeket. Nem szükséges tenni érte, elég csak nem tenni ellene. Sunyi és a hétköznapokban észrevehetetlen törvényszerűség, melynek felismerése nélkül le lehet élni egy életet, de egyre erősebb önáltatás szükséges hozzá. Figyelmen kívül kell hagyni az új információkat, a tudattalanba kell tolni az ellentmondásokat (de általában csak a tudatalattiba sikerül, ahol aztán pusztítanak), magyarázatokat, önfelmentéseket kell találni, a valóság elől bujkálni kell, vagy agresszíven reagálni. A pszichológia ezt a minden emberre nézve alapvető és általános, a személyiség magvában fészkelő működési módot nevezi kognitív disszonanciának, a rá adott válasz pedig az általa keltett szorongás redukálása hazugsággal, az önmagunknak keltett álomvilággal, önigazolásokkal. Ez a törvény kemény, de igazságos, mert bizonyítja, hogy semmi jó nincs ingyen. A Buddha is tanította, mikor a munkát, éberséget, erkölcsiséget feltételező ösvényt ajánlotta, és kihirdette, hogy aki tétlenkedik, majd megbánja azt: „Gyakoroljatok, hogy később meg ne bánjátok!”.

3. A „felelősség” törvénye

Állítom, hogy minden lehetőség egyben felelősség is. Aki elsőre egyetért velem, vigyázzon, mert még nem biztos, hogy teljesen átérzi e törvény súlyát. Messzebbről kezdem.

A lehetőségeinkkel élnünk nem esik nehezünkre. Vágyainkat, elképzeléseinket, elvárásainkat képesek vagyunk megfogalmazni, de a fizikai, szellemi, anyagi lehetőségeinkkel mások hasznára lenni már nem vagyunk ennyire elszántak. Sőt, a lehetőségeink meglétéből eredő kötelességeinket egyenesen tagadjuk. Imáinkban kérni szoktunk, esetleg megvalljuk vétkeinket, legalábbis azokat, melyekkel egyáltalán hajlandóak voltunk szembenézni, és amelyeket mi nem kifizetődőnek találunk egy égi elszámolás során. Pedig az imának négy fő funkciója van:

• egy felsőbb, nálunk jobb minőségű létezővel, állapottal való kapcsolat keresése, és e kapcsolat megélése;
• ennek a magasabb minőségnek való meg nem felelés belátása, és a jobbá válás iránti igény megfogalmazása (hívhatjuk bűntudatnak);
• az élet számunkra és a többiek számára kínált lehetőségeiért érzett hála megélése és kifejezése;
• és végül a kérés önmagunk, valamint a világ és a többi szenvedő, az életben elhagyottan forgó lények kedvéért.

Persze még rosszul is csak kevesen imádkoznak, de miért lenne bármilyen kérés feltétele más, mint a fenti négy? Ha bármit el akarunk érni, tehát egy alacsonyabb minőségű állapotból egy magasabba kívánkozunk, miért ne e négy szempont lenne az alapja bármilyen kérésnek? Hiszen a kérés ténye valaminek a hiányát feltételezi, vagyis kapcsolatot keresünk valami jobbal, mint ami rendelkezésünkre áll, érezzük, hogy azt még nem birtokoljuk, aztán éreznünk kell örömöt, hálát vagy legalább elégedettséget, ha elérjük vagy megkapjuk vágyunk tárgyát, és szánnunk kell valakinek az eredményt, aki jó esetben nem mindig a saját személyünk. De ha nem is így kérünk, ha imáink gyermekiek, kéréseink, vágyaink, terveink elővezetése során nem is vagyunk pontosak, sem következetesek, azért általában szembenézünk szűkebb-tágabb lehetőségeinkkel, és nem kérünk fantasztikus, a fizikai-szellemi világban elképzelhetetlen dolgokat, nem akarunk elérni megfogalmazhatatlan eredményeket, hanem a saját és a létezés lehetőségein belül maradunk. A lehetőségeinket ismerjük. Ám a legritkábban szemrevételezzük abból a szempontból képességeinket és lehetőségeinket, hogy azok mennyire használhatóak a világ jobbá tételére, mások szenvedésének enyhítésére, vagyis mennyi felelősség hárul ránk amiatt, amit már megkaptunk, amit már birtoklunk.

Ez most nem példabeszéd, amiben a felebaráti szeretetre, az adakozásra vagy az elesettek megsegítésére szeretném felhívni a figyelmet, hanem teremtő erőnk szélsőségeire igyekszem rávilágítani, arra, amire már a Krisztus és a Buddha is ráirányította a figyelmünket. Ugyanis, drága Barátaim, önmagunk teljes és tökéletes feláldozásának semmi akadálya nincsen. Lehetőségünkben áll, tehát felelősségünk is! Mi gátol minket abban, hogy lakásunkba fogadjuk az utca szegényeit, és etessük őket addig, amíg minden tartalékunk el nem fogy? Semmi gátja annak, hogy ingatlan és ingó vagyonunkat értékesítsük, és elutazzunk Jemen polgárháború sújtotta földjére, és amíg pénzünkből futja, megmentsünk egy-két gyermeket, átcsempészve őket a határon. Semmi, de semmi akadálya annak, hogy innentől életünk minden percében mások életét segítsük, amíg meg nem szakadunk, amíg csak bírjuk. És ha már mindenünk elfogyott, és a világ egy pontján mi is nincstelenül állunk, a testünk még mindig táplálékot jelenthet, ezért áldozatul felajánlhatjuk. Ebben semmi szélsőség nincs, ez ugyanaz a mozdulat, amivel kérni szoktunk: az egyik a lehetőségeink, a másik a felelősségünk határáig való eljutás. A felelősség a lehetőség másik neve, az érme két oldala – minden esetben egyforma nagyságú két erő. A felelősség mindig pontosan akkora, mint a lehetőség, ez a lény potencialitása, teremtő képessége; de a lehetőség is csak addig terjed, ameddig az ember elvállalta és beteljesíti felelősségét, vagyis annyira hallgattatnak meg a kérései, amennyire önzetlenül átnyújtotta magát a létezés számára.

Minden lehetőség egyben felelősség is! Minden jó, amit képesek vagyunk megtenni, ahol nem áll elénk elháríthatatlan akadály, az egy nekünk adott lehetőség, és mindig, amikor ilyen esetben nem cselekedjük a jót, az egy elszalasztott lehetőségünk a felelősségünk megvalósítására, krisztusi értelemben a bűnünk, buddhai értelemben a tékozlásunk. Mind. Minden kibúvó csak és kizárólag önfelmentés, hazugság, kognitív disszonancia, felelősségáthárítás. Nem állítom, hogy ez bármire kötelez minket, hiszen őrült, fojtogató, nevetségesen reménytelen az egész elvárás, ráadásul kontraproduktív olyat elvárni emberektől, ami még a szenteknek sem sikerülhetett, de azt állítom, hogy ez ettől még törvény, mert nem cáfolható, mert minden ellenvetés rögtön magyarázkodás és szükségszerűen megalázó hárítás, mert törvény, hogy ami lehetőségünkben áll, az számonkérhető felelősségünk. És aki a törvény alól az irgalomtól várja a felmentést, hogy lelkifurdalás nélkül folytathassa életét, az még a gyávaság szégyenét is magára vonja. Semmi nem indokolja, hogy a világon ne legyen minden ember szent: e törvényt tekinthetjük jónak, rossznak, embertelennek vagy természetesnek, de mindegy is, mert létezik, mert van. Ez a helyzet.

Rossz hírem van: mind, akik ismerjük az igazságot, bajban vagyunk. A Krisztus a kinti világba írt, elrejthető, elhagyható kőtáblákról a szívbe véste a Törvényt, ezért ez elől már nem bújhatunk el, nem hivatkozhatunk tudatlanságra: ez a keresztény bűntudat lényege és megfejtése. Nem azért bűnös minden ember születése pillanatától, mert rosszat követett el, hanem azért, mert felelőssége adatott, amit, mint egy ki nem mondott ígéretet, minden pillanatban megszeg. A bűn általában nem tett, hanem hanyagság. A Buddha pedig megmutatta, hogy elérhető és megvalósítható a teljes és tökéletes felébredettség, az ember képes a megvilágosodásra, ezért a cél világos, az eszközeink adottak. Ismerjük a célt, rendelkezésünkre áll az eszköz, így többé nem hivatkozhatunk gyengeségre, karmára vagy örökölt rabságra. Mindkét vallásalapító ismertette az igazságot, és nem érdekelte őket, hogy kezdünk-e vele valamit; de már tudunk róla, ezért bajban vagyunk, mert már nincs mire hivatkoznunk. Sőt, mindketten saját példájukon, tetteiken keresztül megmutatták, hogy igazságuk élő lehetőségünk, ezért lényegünket alkotó felelősségünk.

Az igazság semmire nem kötelez, csak van. A bűnből, hanyagságból, nemtudásból nem büntetés ered, csak következmény. Mindennek következménye van, így működik a karmikus világ. Sem a Krisztust, sem a Buddhát nem érdekelte, hogy mit kezdünk e ténnyel, csak elénk tárták a Van, a Vanságot. Aztán kezdünk vele, amit akarunk, vagy amit tudunk. A szellemi felnőttség valami olyasmit jelenthet, hogy mindezt belátjuk, elfogadjuk, és alakoskodás, önbecsapás helyett képesek vagyunk együtt élni azzal a ténnyel, hogy a Van kívánságainkat mellőzve létezik. Közülünk a legjobbak pedig talán megvalósítják a létezés dharmikus módját, ahol a karma törvényei semmivé válnak, és ők példaként szolgálhatnak számunkra. Ebben még reménykedhetünk. Ámen.